*5. Interjú*

Legújabb interjúm A vámpír nem jár egyedül írójával.

1. Honnan jött az, hogy blogolni fogsz? Csak úgy eszed bejutott, és "mért ne?", vagy hosszú tervezés eredménye?

Egy barátnőmmel elkezdtünk írogatni, különböző történeteket, regényeket, csak rájöttünk, hogy: az nem olyan jó, hogy ki lehessen adatni, bár nem is lenne annyi pénzünk. Viszont volt/van rengeteg félbehagyott történetünk, és úgy gondoltuk, hogy a legjobbat feltesszük egy blogra. Ő idővel rájött, hogy nem neki való a blogolás, így egyedül maradtam .

2. Hány blogod volt eddig, és tervezel-e újakat?

Volt egy blogom még a blogspot előtt, de azt már kitöröltem, így most kettő. De mint mondtam sok történetem van, és egy kis feljavítással a jobbakat szeretném majd megosztani az emberekkel, de kizárólag azután, hogy az eddigieket befejeztem.

3. Mit jelent neked az írás? Egyszerű kikapcsolódásból írsz, vagy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Imádok írni, szeretem megosztani a történeteim a többiekkel, de nem hiszem, hogy valaha tudnék úgy írni, hogy az egy könyvnek megfelelne. Úgyhogy ez szerintem csak hobbi marad, de ki tudja.



4. Van írás közbeni rituáléd? Zene, film a háttérben, stb?

Változó, van amikor film, van amikor zene, de van, hogy mindkettő csak ne legyen csend.

5. Mi a legfontosabb szerinted egy írónak, ahhoz, hogy szeressék az emberek a műveit és meg is vegyék őket?

Hogy teljes szívvel csinálja. Na jó, ez nagyon nyálas, de én így gondolom. Meg, hogy valami egyedit alkosson.

6. Van olyan szereplő a történetedben, aki a való életben megismert emberek közül kapta a tulajdonságait?

Talán a főhős, Alice kapott pár tulajdonságot tőlem; de nem.

7. Mi az a három szó, amivel tudnád jelemezni a blogod, és miért ezek?

Ez nehéz kérdéss. Fordulatos, a történetbe beleterveztem egypár csavart, de azt nem szeretném előre elárulni. Szenvedélyes, a két főhős Jack és Alice seveled-senélküled kapcsolata miatt, és misztikus, a természetfeletti átszövi az egész történetet.

8. A blogodban játszódó események közül valamelyik megtörtént már veled ezelőtt?

Nem, a történet nagy százaléka távol áll a valóságtól, és mivel én nem vagyok vámpír... nem!

9. Olyan ember van az életedben, aki erőt ad az íráshoz?

Az olvasóim talán. Ne érts félre, a szüleim teljesen támogatnak, de amikor visszajelzést kapok, annál nincs ösztönzőbb, nekem legalább is!

10. Komoly terveid vannak ezzel a sztorival vagy csak szórakozásból írod?

Inkább csak szórakozás, kiadáshoz nem érzem elég jónak, meg a pénztárcám sem, ha érted mire gondolok! :)

+1 Mindig megvagy elégedve a munkáiddal?

Nem. Rengetegszer átírok egy-egy részt, amíg rám nem szólnak, hogy ,,Te hülye, jó az, rakd már ki!" de amikor kapom a visszajelzést mindig egy kicsit megnyugszom, hogy, huh talán mégsem olyan rossz.

Köszönöm, hogy megcsinálhatam veled, és sok sikert a továbbiakban!

Xoxo, Dodó   

*4. Interjú*

Következő interjúalanyom A legenda lánya szerzője, Alice.

1. Honnan jött az, hogy blogolni fogsz? Csak úgy eszed bejutott, és "mért ne?", vagy hosszú tervezés eredménye?

Már nagyon kicsi korom óta írtam, és bár mások véleményét is kikértem, a blogolás gondolata nem foglalkoztatott. Számomra a bloggerek - nem a mai divatbloggerek, hanem az idősebbek, akik komolyan veszik a dolgokat - megközelíthetetlennek számítottak. Először sorozat "hogyvoltokat" készítettem a hogyvolt.blog.hu részére, amit nagyon élveztem, ezért a "karrierem" a blog.hu-n kezdődött. Közben egy hatalmas Castle sorozatközösség tagja lettem, és ott sokan írtak fanficeket. Mozgatott engem is, elkezdtem hát. Itt tértem át a blogspotra, és azóta is itt vagyok. Miután az ff-ek ideje számomra leáldozott a kisregényem tettem közzé - bár csak pár fejezetet - és írtam át, majd más történetekkel is próbálkoztam. Sosem volt tudatos a blogolás, a mai napig spontán vagyok ezzel szemben. persze ez nem azt jelenti, hogy ne tervezném meg a sztorikat, vagy ilyesmi, de úgy érzem, megtaláltam a helyem.

2. Hány blogod volt eddig, és tervezel-e újakat?

Nos, ha az is számít, amiben társszerkezstő voltam, akkor ugye az első a Hogyvolt. Van egy korai, személyes blogom, a Firkász. A a fanfiction blogom tervezem újraéleszteni, de ez még csak kezdetleges, illetve több történetet írok a bloggeren, két krimit, a Bloodot és a The real dr. House-t, illetve két romantikus kalandtörténetet, A legenda lányát és az Internationalt. Jelenleg kritikus is vagyok a Kertész Kinga Kritikákon, körülbelül fél éve.

3. Mit jelent neked az írás? Egyszerű kikapcsolódásból írsz, vagy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Nagyon sok mindent. Kiskoromban versenyből írtam. Komolyan. Volt egy lány az osztályban - mellesleg ő ma hozzám hasonlóan blogger - és őt mindig megtapsolták, ha írt valami nagyszerűt. Másodikosok lehettünk, amikor én is leírtam a bennem kavargó gondolatokat. Nem számítottam akkora sikerre, mint amit kaptam. Amúgy elismerésekben gazdag kiskorom volt, de az írással újabb és újabb dicséreteket kaptam, és tetszett. Tetszett az írás, tetszett, hogy másoknak is tetszik. Mivel a családi helyzetem sosem volt felhőtlen, teremtettem magamnak egy másik valóságot. Egy idő után pedig már nem magamnak teremtettem a másik valóságot, hanem a szereplőimnek. Az írás nekem a lényem egy része, amit ha kivennének belőlem, csak egy csonk maradna.

4. Van írás közbeni rituáléd? Zene, film a háttérben, stb?

Nem szeretem a csendet. Szeretek egyedül írni, de nem csendben. Mindig szól alatta valami zene, vagy film, esetleg beülök egy kávézóba, egy erkélyre, és ott hallom az emberek hangjait. A kertünk sajnos mindehhez túl csendes, pedig nagyon ihlető és szép.

5. Mi a legfontosabb szerinted egy írónak, ahhoz, hogy szeressék az emberek a műveit és meg is vegyék őket?

Hú, hát nagyon fontos, hogy a szereplői élethűek legyenek. Számtalanszor találkoztam már kisarkított szereplőkkel, és minél jobban el szeretném őket kerülni. És persze, fontos a történet, mert a karakterek nem viszik el a hátukon a sztorit. Emellett kell a jó marketing, mert akármilyen jó egy könyv, egy egyszerű borítóval a hátsó sorból nem sokan veszi észre. Szóval ehhez nem csak az író kell, hanem egy magabiztos team, aki mögötte áll. Jó, ha az embernek van ilyenje.

6. Melyik a fontosabb egy blogban és miért (szerinted) az alábbiak közül? : kinézet, tartalom, szereplők?

Hú, azt hiszem, a szereplők nagyon fontosak, de a karakterek nem viszik el a hátukon a történetet. A tartalom szintén kell, és úgy gondolom, hogy egy jó tartalom megkívánja az igényes szereplőket. A kinézet számomra kevésbé fontos, ha olvashatóak a betűk, akkor nekem már nem nagyon számít, de mint már mondtam, a marketingen sok múlik.

7. Már említetted, hogy úgymond "meneküsz" egy másik világba, amit írsz, de ez segít neked abban, hogy a valóságban minden gördülékenyebb legyen?

Nagyon sok mindenben. A szereplőimben általába mindenhol megjelenik valamely negatív tulajdonságom, eltorzítva (az egyik regényszereplőm például mindenáron felül akar kerekedni a kollégáin, mindennel dagasztani akarja az egóját. Ebben például benne van az, hogy sérülékeny a büszkeségem) szóval az írás segít megismerni önmagamat, segít lenyugtatni. Szerintem ez a legjobb önterápia, amit nagy alkalmazni lehet.

8. Van külön "búvóhely", ahová beülsz és írni kezdessz?

Általában a szobámban írok, de ha nincs senki itthon, akkor a nappaliban. Azért is, mert nem szeretem, ha valaki azelőtt látja, mielőtt publikusnak nyílvánítanám. Mint mondtam, szoktam erkélyen, vagy néha jegyzetfüzettel az erkélyen, ablakban ülve írni. A házunk különlegessége, hogy lapos a tető, és a korláton át lehet lendülni, így ha oda kimegyek, az sokszor ad ihletet.

9. Más ember segít neked az új részek megalkotásában, vagy minden munka a tiéd?

Csakis kizárólag egyedül írok, ebben képtelen vagyok segítséget elfogadni. Anyaggyűjtés szempontjából szoktam kérdezgetni, meg bétáztatok is, de az írást magamra hagyom. Ebben elég önző vagyok, azt hiszem, de így élvezem, hogy a saját történetem a saját akaratom szerint épül. Azt hiszem, az írás amúgy is elég egyedüli tevékenység, ha nincsenek társszerkesztői az embernek.

10. Átlagosan mennyi ideig születik az új bejegyzés?

Hú, nagyon változó, attól függ, melyik történetemhez. Általában már az előző kikerülése után elkezdek dolgozni rajta, és pár nappal a megjelenés előtt végzek vele. Van olyan is, amelyiknek már nagyon előre megvannak a fejezetei, de körülbelül egy-két nap. A készülő regényemben egy húsz oldalas fejezet megírása ennyi idő.

+1. Terved, hogy kiadatod ezt a műved valamikor?

Igen, két kiadó között gondolkodok, az egyik várja a kéziratom, a másik már elküldte a szerződésvázlatot, de addig nem szeretnék lépni, amíg a másik nem tesz ajánlatot, hiszen az egy nagyobb, patinásabb múltú kiadó.

Sok sikert  továbbiakban, és remélem, hogy a könyved nagy sikert fog aratni!
Köszönöm, hogy megcsinálhattam ezt veled!

Xoxo, Dodó

                    

*3. Interjú*

A mai nap a Idézések a viktoriánus korból szerzőjével csináltam, Yuu-val.

1. Honnan jött az, hogy blogolni fogsz? Csak úgy eszed bejutott, és "mért ne?", vagy hosszú tervezés eredménye?

Nem az első történetem/blogom a mostani,ez a sokadik már. Eleinte sokszor csak papírra vetettem a gondolataim, aztán megfordult a fejemben az, hogy virtuálisan könnyebb s gyorsabb is, na meg lehet nézettségem is. Azt mondták értek hozzá és folytassam, ezért az olvasók és barátok motiváltak arra hogy mindig valami újat hozzak ki magamból.
 
2. Hány blogod volt eddig, és tervezel-e újakat?

Ezelőtt ugyanebben a témában írtam már három ugyanilyet. Mindig a pillanat ihlete dönt arról hogy tudok-e újat írni.Várom a múzsa csókját.

3. Mit jelent neked az írás? Egyszerű kikapcsolódásból írsz, vagy ezzel is szeretnél foglalkozni?

Nem szeretek előre tervezni, viszont meg lehet hogy ezzel akarok majd foglalkozni a közeljövőben. Az írás számomra szórakoztató, és igen, ki is kapcsolok tőle egy kicsit.

4. Van írás közbeni rituáléd? Zene, film a háttérben, stb?

Gyakran szól zene amikor írok, de vele és nélküle is boldogulok.

5. Mi a legfontosabb szerinted egy írónak, ahhoz, hogy szeressék az emberek a műveit és meg is vegyék őket?

A kifejezési forma, szókincs, környezet leírása szerintem nagyon fontos ahhoz hogy valaki sikeres lehessen. A karakter érzése, költői képek, hasonlat, megszemélyesítés kihagyhatatlan, hisz az adja át az olvasónak hogy mire gondolt a készítő. Hogy milyennek képzelte igazán.

6. A pozitív vagy a negatív vélemények alapján próbálsz jobb és jobb részt írni?

A hideg-meleg véleményeket jól fogadom. Szeretem amikor az embereknek tetszenek az agymenéseim.

7. Minden szereplő kitalált, vagy van aki a való életben megismert emberek közül kapta tulajdonságait?

A főszereplő karakter mindig egy kicsit rám, az alkotóra épül, sokban hasonlít rám belső tulajdonságok alapján, de egyébként ő kitalált. A többieket az ismert tulajdonságok szerint karakteresítem és színezem ki kicsit.

8. A blog a valódi éned tükrözi és láthatunk belőled egy kis darabkát?

Igen. Az előző válaszom ezt mutatja.

9. Szerinted mi a legfontosabb egy blogban?

A kifejezés, az átvitel az olvasó számára. Az őszinteség, meleg kis beleszínezések, hogy érdekes legyen és magával ragadja az embert.

10. Honnan jött az ötlet, hogy erről szóljon a blogod?

Mindig is szerettem életre kelteni egy játékot vagy könyvet igazán.A csábításból jeles volt számomra az áttörés, az a tény amiről írni tudtam.

+1. Mért pont ez lett a blog címe? 

A fiúkarakter, Lysander szereti ezt a stílusjegyet. Idézések a viktoriánus korból. A lány is megkedvelte, és habár semelyiknek sem volt különösebb jelentősége, mégis megfogó és érdekes a cím. Persze ez a saját véleményem.         

Köszönöm szépen, hogy megcsinálhattam veled! További sikert a bloghoz és kitartást!

Xoxo, Dodó 

*2. Interjú*

Sziasztok, Kedves Olvasók!
Megérkeztem a második interjúmmal, amit a Without Shadow szerzőjével, Barbara Rikki Cartlanddal csináltam.

1. Honnan jött az, hogy blogolni fogsz? Csak úgy eszed bejutott, és "mért ne?", vagy hosszú tervezés eredménye?

Kezdetben csak papírfecnikre írogattam. Akkor még azt se tudtam mi fán terem a blog. Majd a barátnőm mutatott egy Jonas Brother fanfictiont, amit elkezdtem olvasgatni. Többször felmerült bennem, hogy én is kirakom, amit eddig írtam. Sokáig nem mertem, végül aztán megjött a bátorságom és 2012 decemberébe regisztráltam. Szóval barátnőmnek köszönhetem.

2. Hány blogod volt eddig, és tervezel-e újakat? 

Elég sok blogot vezettem, azt hiszem 6-7 blogom volt összesen. Ebből jelenleg három aktív. Új blogot szeretnék majd, de csak ha a mostani történetesemet befejezem. Nehéz egyszerre többet írni szerintem. 

3. Mit jelent neked az írás? Egyszerű kikapcsolódásból írsz, vagy ezzel is szeretnél foglalkozni? 

Kikapcsolódás a számomra. Ilyenkor nem foglalkozom a gondjaimmal, egy teljesen új világba csöppenek, ami megnyugtat. Számomra az önmegvalósítást jelenti, egy saját képzeletbeli világot. Többen ajánlották, hogy próbáljam meg kiadatni a történeteimet. Talán egy napon megpróbálom, de még fejlődni szeretnék. Ami ugye sosem árt.

4. Van írás közbeni rituáléd? Zene, film a háttérben, stb?

A zene! Szinte elválaszthatatlan kelléke az írásnak. Nem tudnék csendben gépelni. Leginkább este jön meg az ihlet vagy utazás közban. De persze néha egy-egy film vagy kép is megtud ihletni. 

5. Mi a legfontosabb szerinted egy írónak, ahhoz, hogy szeressék az emberek a műveit és meg is vegyék őket? 

Szerintem a legfontosabb, hogy ő is szeresse a történetet, amit ír, mert ez érződik, és az olvasókat jobban megtudja érinteni. Mert akinek ez csak munka és kényszerből csinálja, az a művein is látszódik. Emellett szeresse az olvasót, legyen nyitott feléjük, mert egy öntelt író kevésbé szimpatikus, mint egy kedves és barátságos személy.

6. Van olyan ember az életedben, aki erőt és öltetet ad az íráshoz? 

Igen, a barátom. Bár ő inkább erőt ad, mint ötletet. Na meg persze az olvasóim, ők adják a legnagyobb erőt és inspirációt a folytatásra. 

 7. Mi az a 3 szó, ami szerinted legjobban jellemzi a blogot, és mért pont ezek?

Természetfelettiség, kiszámíthatatlanság és emberi kapcsolatok. Az első szerintem eléggé egyértelmű, szeretem a misztikus elemeket. főleg ha azt a saját elképzeléseim szerint gyúrom össze. Igyekeztem olyan témát megfogni, ami még kevésbé felkapott, mint a vámpírok vagy a vérfarkasok. Mivel valahogy a legtöbb filmet és könyvet hamar átlátom, ezért szeretek egy kicsit játszani a rejtélyes dolgokkal, a meghökkentő titkokkal, amitől kevésbé lesz annyira kiszámítható az esemény. Az utolsó pedig eléggé átfogó fogalom, mivel a történet nem csak a romantikával foglalkozik vagy a barátsággal, hanem olyan emberi értékekkel, mint például a bizalom megléte vagy elvesztése.

8. A blogodban lejátszódó történetben van olyan esemény, aminek van egy kis köze az életedhez, vagy semmi kapocs nincs? 

Igen van. A történet eleje, még a realisztikus világban játszódik, azaz a gimiben. A saját tapasztalataim tették lehetővé, hogy valósághűre formázzak egy-egy szituációt. A karakterek többsége is létező személyiségek, de nem lehet kimondottan ráhúzni valakire egy adott személy stílusát. A környezetemben lévő emberek jellemzői közt válogattam és keltettem életre őket. 

9. Hogyan született meg a blog történetének ötlete anno? 

Pontosan hat éve kezdődött. Kerestem valami olyan könyvet, ami magával ragad és megfog. Persze sikertelenül, így elhatároztam, hogy akkor írok egyet a magam szórakoztatására. Egy rövidke krimi novellának indult egy kis romantikával fűszerezve. Aztán valahogy elkezdett önállósodni a történet, egyre több és meghökkentőbb ötlet jutott az eszembe és onnantól kezdve tudtam, hogy el kell kanyarintanom a szálakat a misztikum felé. Nem volt megállás. Biztosan jól ismerik egyesek azt az érzést, amikor már nem ő irányítja a történetet, hanem a szereplők maguk. 

10. Hogyan működik nállad egy új rész megszületése? Több napos, vagy pár órás meló? 

Az elején pár óra alatt megírtam egy fejezetet, de azok a részek elég kezdetlegesek voltak. Azóta már vagy háromszor átírtam, mire számomra elfogadható minőségűre sikerült formázni. Most már kicsit tapasztaltabbnak érzem magam, és úgy mond sokkal megfontoltabban írok. Ezért van, hogy napokig, hetekig is elhúzódik, mire megszületik a fejezet. Bár leginkább időhiány miatt tart sokáig egy rész megírása. Ha viszont megszáll az ihlet, elég pár óra. 

+1. Az olvasók számíthatnak harmadik évadra?

Őszintén, még nincs konkrétan tervbe vésve, de úgy érzem, hogy kelleni fog még egy évad, hogy a történet teljes és kerek legyen. Inkább úgy fogalmazok, hogy szeretném ha lenne. 

Köszönöm szépen Barbarának, hogy megcsinálhattam vele ezt. Őszintén örülök, hogy  a blogodra akadtam, mert nagyon megtetszett!

Sok sikert a továbbiakban!

Xoxo, Dodó 

*1. Interjú*

Megérkezett első interjúm a Justin és "csak" egy lány... szerzőjével, Dorkaa Mayerrel.

Sötétkékkel az én kérdéseimet,olvashatjátok! Ez első 5 kérdés alapkérdés, amit minden interjúra jelentkezőtől megkérdezek majd, a további pedig legyen meglepetés...

1. Hogy jött az, hogy blogolni fogsz? Csak rátaláltál a Bloggerre és gondoltad "Miért ne?" vagy pedig már előtte is tevékenykedtél ebben a "szakmában"

 Igazából az egész ötlet egy látogatás során íródott meg a fejemben. Édesapám orvos, gyakran járok a rendelőjébe, és sikerült, pont a pszichiátria várótermébe leülnöm, ahol találkoztam egy apátiás lánnyal. A fejemben azon nyomban kattogtak az ötletek. Tőle kaptam ezt a tervet. Írni mindig is nagyon szerettem, de aznap határoztam el, hogy valami maradandót is alkotok.

2. Hány blogod volt eddig? Tervezel új történeteket a jövőben is? 

Eddig egy, ami szintén "fanfiction"- nek mondható, de én inkább tovább gondolok egy történetet, nem egy szereplőhöz kötöm. Nagyobb szabásút is, igen. Természetesen blogolni is szeretnék a "meglepetésem" mellett:)

3. Mit jelent neked az írás? Egyszerű kikapcsolódásból írsz, vagy tervezed, hogy ezzel fogsz foglalkozni a jövőben?

Az írás engem teljesen kikapcsol. Van aki, filmnézéssel, alvással lazít, engem ez pihentet. Egy hosszú nap után, szeretek leülni, és a saját, kis komfort zónámban élni, ahol én vagyok a főnök. Tervezni nem tervezem, de ki tudja mit hoz a sors. Ha valaki ki akar adni magából egy a fejében létező történetet, leírja, és vagy kiadja vagy nem. Én is így vagyok ezzel.

4.  Van írás közbeni rituáléd? Hallgatsz zenét, vagy bekapcsolsz egy filmet a háttérben, stb?

Erre a válaszom az, hogy mikor hogy. Van, hogy zenét hallgatok közben, de sokszor a zene, amit hallgatok, elterel az újabb rész témájától, történetétől. Ezért néha halálos csendben írok, olykor meg övölt valami a fülesemben.

5. Mi szerinted legfontosabb egy írónak, hogy tényleg szeressék az emberek, és vegyék a műveit?

Az íróknak azt ajánlom, hogy saját magukból merítsenek. Egy másik történetből lehet meríteni, de mindig azt szűrjük le, ami mond nekünk valamit. Általában ezekből lesznek az új ötletek, történetek. Szerintem egy írónak elsősorban arra kell figyelnie, hogy milyen korosztálynak írja, s milyen témában. Egy krimiben abszurdként hatna, ha gyerekes történet lenne. Visszatérve. Az én elgondolásom alapján, egy írónak először saját magával kell tisztáznia a dolgokat. Az megint más dolog, hogy kik veszik meg. Meg kell célozni egy olvasóközönséget. Hogy kik veszik meg? Egy írónak azt ajánlom, hogy merítsen a saját elméjéből, és ki fog derülni, hogy az az egyedi, új cselekmény, amit virtuális tintával, avagy egy könyvben ír meg.. Kinek, hogyan tetszik!:)

6. Mivel már említetted, hogy hogyan született meg a történet, most arra lennnék kíváncsi, hogy pontosan mennyi ideig tartott még teljesen ki lett találva? Voltak olyan dolgok a műben, amit a későbbiek során eszeltél ki és nem a nyitásnál?

Ha, jól emlékszem, talán két napig vacilláltam azon, hogy bele merjem-e tenni Justint, vagy elmegy-e ez, egy önálló történetnek. Végül arra jutottam, hogy még jobban bonyolítom a helyzetet, hogy egy sztár mellett kell megállnia. Rengeteg olyan apró részlet van, amit talán az olvasók nem vesznek észre, de rejtett tartalom van a sorok között. A "Történet Kalauz-t", azért hoztam létre, mert egy nagyon kedves lány írt, aki agydaganattal küzdött, és a blogom egyik fő olvasója volt, hogy kemoterápiát kezdenek el nála alkalmazni, és többre lenne kíváncsi a részletekről. Miatta jutottak eszembe olyan érdekességek, amik esetleg érdekelnének másokat is.

7. Mért pont ők lettek a szereplők? Mi vitt rá, hogy épp Justin Bieber legyen a blogod sztárja?

Justin-t én a kezdetek óta követem, és valahogy mindig motoszkált bennem a gondolat, - amikor még nem volt ennyi blog róla-, hogy írjak róla egy történetet, amilyennek én látom őt. A szereplőim között sok-sok sztár is található, de Deborah ötlete- neve is a klinikán lévő lánytól származik. Deb nagyon sok mindent szeretne az emberekkel a történet elején megosztani, de erre a betegségre jellemző, hogy a betegnek "törlődik" az agyából a kényszer, hogy megossza a társaival azokat a gondolatokat, amiket nekik címez. Debet egy átlagos, mégis különleges lányként akartam kiötölni. 

8. Gondoltad volna, hogy ekkora közönsége lesz az írásodnak? 

Nem, Soha nem gondoltam volna. Igazság szerint, volt egy Alkonyatos blogom, amit nagyon sokáig, csak World-ben írtam, mert féltem a kritikáktól. Viszont. Nagyon maximalistának gondolom magamat, ezért "egye fene" módon megcsináltam a blogot, és legnagyobb meglepetésemre, szerették az emberek. A Justinos blognál sokkal másabb volt minden, tucatjával jöttek a rajongói leveleim, különböző beteg gyerekektől is. 
 
 9. Volt olyan blogbéli esemény ami veled is megtörtént vagy álmodtad valamikor?

 A legtöbb történést, amit megírok a blogban, megálmodom. A viccesebb részek általában zsigerből jönnek vagy tapasztalatok alapján. Vannak részletek, ahol Deb úgy viselkedik, ahogy én tenném, de vannak olyanok is, ahol homlokegyenest mást csinál, mint én tenném.

10. Valaki a családodból vagy a baráti körödből olvassa a blogod? Mit szólnak hozzá?

A legtöbb barátom olvassa, és mindig kérem őket, hogy kemény kritikával illessenek, hogy még jobban megtudjam csinálni, ha valami rossz. Édesapám négy-öt részt elolvasott, és mindig a "meglepetés" kiadására biztat, mert szerinte nagyon humorosan és érdekesen írok. Viszont, én valaki olyannak várom a bírálatát, aki ért hozzá. Azonban, sokra értékelem, hogy így gondolja. A barátaimtól is csak biztatást kapok, ami felettébb jó érzés, főképp, hogy a legtöbben nem kedvelik Justint. 

+1.  Azok a beteg gyerekek, akik olvassák az írásaidat pozitív visszajelzésekkel illetnek és nem bántódnak meg a miatt, hogy az ő életüket megnehezítő dolgoról szól a történeted? 

Én úgy gondolom, hogy ezzel adok nekik egy kis támpontot, mivel a történetek szerintem, ha szomorúak, akkor is boldog végezettel zárulnak. Én ezzel a kis történettel önbizalmat és erőt akarok nekik adni, hogy merjék megtenni. Szólaljanak meg!:) Nekünk csak egy szó, vagy egy toldalék, ha kinyögnek valamit, de ők mindezek után újra képesek a kommunikációra.

Köszönöm szépen, hogy készíthettem rólad e kis interjút, és figyelemmel kísérem majd a blogod életét is! 

További szép estét!

Xoxo, Dodó  

*44. Kritika*

A vér kötelez

Kinézet: A fejlécen a cím nagy része nehezen kivehető a fekete betű miatt. A bal oldalánál túl sok az "ember", míg a jobbon inkább csak tárgyak vannak.

A háttérnek egy vörös vagy szürke előnyösebb lett volna.

 Az oldalmoduloknál a cím nem tudom mért olyan nagy, de ez csak ront az összhangon. Túl sok a fekete mindenhol ami okból oldalt a címeket előnyösebb vörössel írni, mert olyan sötét az oldal, hogy rossz kedvem lesz.

A bejegyzések alatt a vöröses sáv rosszul néz ki, és rossz is: alig olvasható a szöveg.

A Karakterek és a többi oldalra kattintva igencsak összehúztam a szemöldököm az angol szöveg láttán. Tudok angolul, ezért nem is értettem, de mi van azokkal az olvasókkal, akik nem? Egy magyarra fordítást odabiggyesztettem volna!
 Tulajdonképpen nincs semmi bajom a feketével, de a blog csöpög tőle. Láttam alul a képet, mi szerint: " Harc az eredetiségért!". Ehhez csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy egy blog nem attól lesz egyedi, hogy egy bizonyos szín minden milliméteren ott van!

10/7

Tartalom: A Prológus jól megírásának köszönhetően nagyon érdekes volt és tetszett. Továbbolvastam és mindegyik annyira eseménydús volt, hogy csak faltam a sorokat.

Bár a neveknél volt eleinte egy kis kavarodás, de ahogy haladtam a részekel, annál jobban tisztult ki a kép a fejemben.

10/9

Írói képesség: Ritkán látok olyan embereket, akik tudnak írni és megosztják ezt a néppel. Itt határozottam ezt tapasztaltam!

Élvezet volt olvasni minden helyesírási hiba, és bakik nélkül.

Ki van minden tökéletesen fejtve; és értelmetlen mondatot sem találtam sehol, szerencsére!

10/10

30/26

Gratulálok!

Sok siker a továbbiakban!

Xoxo, Dodó

*43. Kritika*

New destiny with music

Kinézet: A fejlécben a lány képein és az Eiffel Tornyon kívül nem sok mindent lehet látni! Próbálkoztam valami értelmeset kivenni belőle, de nem sikerült. Dobott volna a fejléc minőségén ha a lány CSAK fekete ruhába lett volna, és nem össze-vissza.

Az oldalmoduloknál a címek mikor-milyen nyelvüek, és ez elég sokat ront az össszképen! Ráadásul az oldalmodulok hiányosak, sok fontos dolog nem került bele, például a chat ablak.

Az oldal unalmas a sok rózsaszíntől, előnyösebb lenne egy kis szürke! A bejegyzések alján a Véleményeknél felesleges az Imádom rublika, ha ott van a Tetszik; Nem tetszik!

10/6

Tartalom: Egy szóval lehet az egész történetet jellemezni: összecsapott.

Az első pár résznél maga volt az unalom, ezzel szemben az utolsó háromban annyi minden történt, hogy követni sem lehetett a történteket.

A Prológust nem lehet annak nevezni, de annál inkább Bemutatkozásnak!

Az egész blog csak lóg a levegőben - se füle, se farka. Ha az egész arról szólt volna, hogy bekerül a tánciskolába, akkor azzal nem kellett volna ennyi időt várni; így viszont úgy tűnik ez egy mentőöv lett volna, ami talán ki tudja húzni a blogot a csődből...

Rengeteg történethez nem illó dolog volt benne, ami inkább összezavarta az olvasót, mint érdekelte volna. Célzok itt a bátyja barátnőjére: egyszer jóba van a lánnyal, máskor meg egy apróság miatt majdnem neki megy. 

Hazugságokkal próbáltad érdekessé tenni, de ez nem tett semmi jót a blognak.

10/5

Írói képesség: A helyesírással néhány helyen probléma volt, csak úgy, mint az írásjelek használatával: berarktál a mondat közepére egy vesszőt, aminek az égvilágon semmi keresnivalója nem volt ott...

Ismét az összecsapottság kerül felszínre a részek kifejtésénél. Halvány nyomait láttam, hogy ki akartad fejteni a dolgokat, de nem ment valami zökkenőmentesen. Lógtak a mondatok a szövegben, pedig nem is volt köze a történethez!

10/6

30/17

Gratulálok!

Sok sikert a továbbiakban!

Xoxo, Dodó

*42. Kritika*

You need learning

 Kinézet: A blog igazi nyárias, csajos oldal. A háttér és a fejléc összhangban vannak egymással.

Apropó fejléc! Nyári virágok; óra, amely akár délután kettőt mutat, mikor az iskolaundorral küszködő diákok felkelnek.

Minden szükséges oldalmodul jelen van. Bár azok címének nagyságát egy minimálissal megnagyobbítanám, vagy egy másik szín segítségével kiemelném.

A "Fel" ikon jó ötlet volt, és nagyon praktikus, hisz úgy látom elég sok és sűrűek a bejegyzések, és jól jön az embernek, ha nem akarja elunni az életét, miközben felfele görget.
10/9
Történet: Kezdjük a ruha összeállításokkal! Ötletesek, ízlésesek, de a mellette lévő kis megjegyzéseknél van olyan dolog, aminek semmi keresnivalója ott. ( Például: Kit érdekel, hogy átlátszó-e vagy nem. Nem eladod, hanem csak mutatsz egy szettet, ami jól illik egymáshoz...)
Hasznos dolgok is felkerültek a blogra, amik sokban segíthetik az embert ha ellátogat Londonba....
Tanácsokat is osztogattok, és elnézve elég jókat, amiért le a kalappal, hogy nem csak úgy össze-vissza írtok!
Talán ez a legsokszínűbb blog, amit életemben láttam. Minden bejegyzés rendkívül érdekes, és nem az a "tömeg mondanivaló".
10/10
Írói képesség: Már az első pillanattól tudtam, hogy ez nem holmi selejt blog lesz, mert igényes az biztos. A kinézet megfogott, az írások megtartottak!
Mind az öten jól írtok, kifejtitek azt ami fontos és olyan témákban vegyültök el, ami az olvasókat érdekli.Helyesírási hibát nem is találtam, néha egy vessző elveszet, de nem nagy baki.
10/9
30/28
Gratulálok!
Sok sikert a továbbiakban, Lányok!
Xoxo, Dodó

*41. Kritika*

A Bleeding World // Egy Vérző Világ

Kinézet: A fejléc nagyon ízléses, de a farkas gif nem kellene oda, mert elég érdekes, hogy a kép - mondhatni - közepén "ugat". A fejlécen a fehér betűs szöveget alig lehet kiolvasni a szín és a betűtípus miatt. A blog bal részén az Oldalak modul egy ötletes elrendezését és megjelenítését láthatjuk. Ez a megoldás, ami nálad van rendkívül ötletes, hisz akármerre görgetjük az oldalt, mindig ott van - jön velünk. A Trailer menüt kivenném onnan és a videót oldalra a többi modulhoz raknám, hogy ne kelljen egyből a YouTube-ra menni, hanem a blogon is lehessen kicsibe nézni.

A fekete, fehér, szürke és a vörös színnel vegyítve nagyon jól néz ki együtt.

A mozgó szöveges effekt nagyon akadozik, és nem is sok értelme van. 

Az egér ikonnal nem tudtam megbarátkozni, folyton szórakozott velem, sosem csinálta azt amit szerettem volna.

Bezavart, hogy a Főoldalon olyan aprók a részek és nem adja ki a teljes fejezetet, csak a kis megjegyzést, amit írtál és egy képet. 

A bejegyzések végén a kis nyilak nagyon praktikusak, mert a következőhöz tudunk ugrani egy katt alatt.

10/8

Tartalom: A prológusnak én inkább Dante családjának halálát írtam volna le, hogy az olvasó jobban beleélhesse magát.

Az első részt érdekesnek tartottam, de a folytatásban szerintem kicsit el voltak kapkodva a dolgok, izgalmasabb lett volna, ha a vége felé jön rá a lány, hogy egy farkas a srác. 

Szintén sietség volt, hogy a srác egyik pillanatról a másikra - és még nem is az elején - szerelmes lesz a lányba, majd semmi beszélgetés arról, hogy ki, mit gondol a másikról, lefeküdnek egymással... Dühítő volt az is, hogy MÁR a harmadik végénél azt mondta, hogy "Szeretlek"...

10/6

Írói képesség: A fogalmazás majdnem tökéletes, de vannak néhány helyen elég értelmetlen és lehetetlen dolgokat találtam, célzok itt az első részben található érdekes mondatra, mely szerint " a bal szemed csücskéből azt látod (...); a jobb sarkából pedig azt (...) "- nos, ha az illető nem kancsi vagy nem szenved semmi már szem betegségben, akkor nem sok valóságot lehet találni ebben a mondatban...

Néhol szembetűnő, hogy a mondatvégi írásjel után nem teszel szóközt, hanem kezded a mondatot. Ezt csak egy-két helyen vettem észre, szóval gondolom ez a véletlen műve volt, de máskor jobban figyelj rá! Sok befejezetlen mondat is van, a sok ponttól (.) már kezdett fájni a fejem... A részek elég rövidek ahhoz, hogy izgalmas legyen, és ne csak egy folytatásnak tituláljuk...

10/6

30/20

Gratulálok!

Xoxo, Dodó

*40. Kritika*

Oregon

Kinézet: Az első dolog ami eszembe jutott: Ez nagyon sötét! A háttér és a fejléc jó színűek, de a bejegyzések hátterének én egy kicsivel világosabbat választanék, mert ez így rettentően bántja az ember szemét...

A közvéleménykutatást feleslegesnek, és haszontalannak találom, mert egyáltalán nem működik. Lehet, hogy jó pár szavazatot kaptál már, de mindenhol az eredmény 0. Ha pedig mutat is valamit, pár óra múlva teljesen más lesz az eredmény; tehát ez az egész modul nem is működik. Szerintem inkább kérdezd meg (ha van) Facebook csoportodban, vagy itt chatben a blogon. Különösen tetszik, hogy mikor ráviszem a fejlécre az egeret, kivilágosodik; valamint ha jobb gombbal rákattintok kiírja:" Kérlek ne lopj, mert utólér az Oregon átka!" Ezt nagyon ötletesnek találtam! Oldalt, ahol van egy szöveg modul, melyben a blog kezdetét meg ilyeneket írtad, annál változtasd meg a betűtipust, mert rendkívül zavaró!

10/8

Tartalom: Az ismertető rendkívül érdekes volt, de ha a barlan belső kinézetét jobban jellemezted volna, az olvasó sokkal jobban beletudta volna élni magát. A történet magában jó, tetszik, csak kicsit összevoltam kavarodva, hogy megint előzmény meg ilyenek, de kiigazodtam! Egy dolog biztos: nem átlagos a sztori, szóval igyekezz minél több érdekességet belevinni!

10/8

Írói képesség: Szóismétlések találhatóak benn, de csak néhol. Első rész első mondatában felakadtam: A Peter Johnos középiskola 9-10-dik tanulói kirándulni készülnek, Nelson városba. Nem 9-10.-es? A részeket fejtsdki egy kicsit jobban, ami nem csak a hosszúságát növelné történet szempontjából, hanem sokkal érdekesebb lenne; jó persze ez egy kis plusz idő, de hidd el megéri!

10/7

30/23

Gratulálok!

Sok sikert a tobábbiakban!

Xoxo, Dodó

*39. Kritika*

Infinite..~

Kinézet: A fejléc tulajdonképpen jó, de a közepén lévő fehér csík helyett lehetett volna valami más színt belarakni, szűrkét, vagy egyebet. A fejléc szürkés virágos, a háttér pedig rózsaszín virágos. Mindehol csak virág. A háttér lehetett volna egy egyszerű, letisztult szín, nem kell tovább csicsázni! Az Oldalak menüpontben a beűk nagyon halványak, érdemesebb lenne sötétebbre váltani. Elég lett volna a blogban egy fősáv és mellé egy kicsi, nem kettő apró, amire alig fér ki valami!

10/7

Tartalom: A történet egész "jól" indult. Az első négy rész után őszintén megmondom kezdtem unni magam. Találkozott Harry-vel, ölelgette és elbőgte magát.

Gondoltam továbbolvasom, nézzük mi lesz belőle... Kár volt! Nemcsak, hogy unatkoztam, hanem párszor fel is nevettem, és nem azért mert vicces volt! Néhány dolognak semmi keresnivalója nincs a történetben; olyanokat írtál bele, ami röhejes volt.

10/5

Írói képesség: A részek rettentő rövidek, és a legtöbben semmi nem történik. Nem mindent írsz le részletesen, csak amihez kedved van. A részeket egy csattanóval zárod le ( már ahol), és a folytatását már teljesen más gondolatmenettel kezded. Sokszor azt sem tudtam, hogy mi van, mert egy kis részt "elfejetettél" leírni. Ezeken kívül jól írsz!

10/6

30/11

Gratulálok!

Sok sikert a továbbiakban!

Xoxo, Dodó

Nem haltam meg!

Hola!
Huhh, de régen írtam már nektek!
A hosszú kihagyásnak meglett az eredménye, és kipihenten tértem vissza. Na már most kritikát lehet kérni chaten, komiban és e-mailben is( dorkakallai98@gmail.com)
Folyamatosan hozom a kritikákat, és nem fogok eltűnni!
Sziasztok!

*38. Kritika*

The Eiffel Romance

Kinézet: Én raknék a helyedbe egy fejlécet a blogra, mert az nagyon hiányzik róla! A háttér nagyon tetszik, a bélyeg mintákkal! Feltétlenül rakj ki egy chat-falat, mert így lehetetlen üzenni! Az oldal modulok eléggé hiányosak, így ezek helyét kikellene tölteni!

10/7

Tartalom: A szereplők bemutatása közepes minőségű volt, és mikor megláttam az utolsó képen a lányt, azt hittem elbőgöm magam! ( Minden blogban ez a csajszi van, és elég idegesítő, miután kb. 50 ilyen blogot elolvastál!!) A történet egy kicsit unalmasnak tűnt: Elmentek egy nyaralásra, minden szuper, nem akarnak pasikat, és peckükre jönnek. Sokkal nagyobb történet lehetett volna belőle, ha mondjuk, kiderül, hogy a hotelben valami baj van, és nincs hol aludniuk, vagy épp lezuhan a repülő!

10/6

Írói képesség: Már az első részben is észrevettem, és annyira idegesített, hogy muszáj leírnom: Nem rövidítünk és nem írunk szlengeket! Szerintem, azt, hogy 8kor, kitudod írni betűvel is és nem kell leegyszerűsíteni! Figyelj arra, hogy a valóság és a történeted között ne legyen különbség; Franciaország és Magyarország közötti utat autóval meglehet tenni egy-másfél nap alatt, és nem kell hozzá egy fél hét!

A sokadik probléma, hogy a blogban vannak olyan sorok, amik elmennének egy napló bejegyzésnek, de sehogy sem illik bele a kerek történetbe!

A szavakat pontosan írd le, és ne hosszabbíts meg semmit, mert valami irtó "szííííínes" volt!! Rendkívül sok tőmondat-és szó ismétlés van!

10/4

30/17

Gratulálok! 

Sok sikert a bloghoz a továbbiakban!

Xoxo, Dorka

*37. Kritika*

Stay Strong

Kinézet: A fejlécben szereplő lány, nagyon nem illik a képbe. Sem az arca se semmi. Ő helyette valami kedvesebb arckifejezésű lányt kerestem volna. A háromszögnek sem látom sok értelmét a képen.

A fejléc olyan, mintha két részre lenne osztva. A lánynak  ajobb oldalán sötét dolgok találhatóak, a balján, meg szinte alig látni valamit, mert annyira világos...

 A blog kinézetével nincs több probléma, de talán választhattál volna egy kicsit sötétebbet is!

10/6

Tartalom: Az Prológusban sok tőmondtat található. ezeket próbáld meg összevonni, vagy több gondolatot belevinni! Zavart, hogy az egyik sorban azt írtad, hogy magányos, egyedül van, egy sorral lentebb, meg idézem:  Legalább már nem vagyok olyan magányos. Ez elhamarkodottban tűnt. Mindegy lett volna már, ha az első két sort kihagyod...

Az, hogy szegény lány semmire sem emlékszik, kicsit hihetetlen. Valahogy csak kell lennie egy apró emlékkockának, amitől eszébe juthat valami! 

A két hét kórházbani létet, két mondatban kifejtetted, de az, hogy az anyja egy kedves nő, nos igen a második részben egyártalán nem volt az! 

Tulajdonképpen tetszik eddig a történet, csak olyan fura, annyira sietsz előre a történettel, hogy az valami hihetetlen! Nem értettem, hogy ha milliónyi barátja van, akkor mért nem keresték "Miamiban" vagy nem furcsálták, hogy nem hallanak egy évig a barátjukról!

10/8

Írói képesség: Ne rohanj a történettel, mindent írj le részletesen, mert ezek tesznek kerekké egy művet!

10/9

30/23

Gratulálok!

Sok sikert a továbbiakban!

-Dorka

Hétvége

Sziasztok!
A hétvégén igyekszem felrakni minimum három kritikát, de nem igérek semmit!
Xoxo, Dorka

Eredmény

Sziasztok!

Itt az ideji utolsó eredményhirdetés.

Elsőnek véleményt adok a novellákról, és utánnatkinthetőek meg a helyezések. Kérek mindenkit, hogy olvassa el figyelmesen a vélemyényt!

Nehéz dolgom volt, mert 4 novella került elbírálásra, és csak 3 lehetett dobogós! Terszészetesen az az ember, aki nem kapott semmijen helyezést, az is fantasztikusat alkottt, és köszönjük neki.

Köszönöm mindőtöknek, hogy megírtátok e "mini" novellákat.

Nézzük az értékelést! 

Lana novellája: A feje tetejére fordult világ
 Az első néhány sor igazán megfogott. Nagy igazságokat írtál le, hisz ha történik velünk valami, az első ami eszünkbe jut: Mért pont én? Mért nem más?
Aztán megláttam ezt a mondatot: A kórház ágyát nyomva töprenghetnék nap hosszakat, hogy hol is rontottam el a szánalmas életemet, de pechemre még egy amnéziát sem kaptam el, hogy az egészet elfelejtsem. A mondat első része feltételes módba van, írva míg a többi nem. Sokkal értelmesebb lett volna így leírva: A kórház ágyát nyomva töprengem nap hosszakat, hogy hol os rontottam el a szánalmas életemet, de pechemre még amnéziát sem kaptam el, hogy elfelejtsem az egészet.
Mikor elmesélte a történetet, a körülményeket, agy laktak,a hányinger fogott el. De komoylan, hogy lehet valaki ennyire szánalmasan undorító és nemtörődöm?
De a történetben pozitív szereplő, Andrew kimenti a lányt, és segít neki túl jutni.
Az elgondolkodtató, hogy még a lány az utcákat járt, addig hol volt a srác? Mért nem kereste?
Kicsit befejezetlennek tűnik. A végére odaírhattál volna egy vallomást is.
A történet ezen kívül tetszett, és ahogy a komikból is lehet következtetni, megható volt!

Gratulálok!

Mészáros Angéla novellája: Don't let me go

Az első mondatban, a második szót E/1-ben írtad, még a többit többesszámban. Erre figyelj máskor oda, mert így értelmetlen. A vesszők után is szoktunk ütni egy szóközt. A Január 1-jei bejegyzés, a média, hétköznapi emberek viselkedéséről teljesen igaz. Mindenki elítéli a hírességeket, pedig nem is ismerik őket, nem járták végig azt az utat, amit ők.
Találtam benne pár helyesírási hibát, főként a szavak leírásánál...
Jó poénok vannak benne, viszont az elején kicsit idegesítő volt, hogy a lány titkolózik, aztán mikor bejelentette, hogy megfog halni....Hát meglepődtem, és nem kicsit.
A lányutolsó napjai igazán meghatóak voltak, hogy bemutatja, hogy élvezi ki az utolsó napjait, és nem keseredik el...
Az utolsó előtti bekezdés a jövőből nagyon érdekes. Őszinte és megható. Hisz őszintén beszél arról, amit átél, és tudja, hogy nincs egyedü, hisz Rose vele van.
A legutolsó sorokat egy kivülálló szemszögéből csodálhatjuk, megértés sugárzik belőlük, pedig nem is lehet átérezni a kínt...
Nagyon tetszett a novella, és jól tettem, hogy bekészítettem a papírzsepit! 

Gratulálok!

Kovács Réka novellája:  A dílerem

Szépen, tartalmasan leírtad az előző életét, majd a vallomást.
Szerintem az űrlényes poént kihagyhattad volna belőle, és ha sokk érte volna, amiért megtudta az igazságot, akkor csendben ült volna és nem lett volna képes a tiltakozásra.
Utánna egy kicsit hiányosan írtad le a következményket.
A csaladja viselkedése is aggasztó volt, hisz ha a gyerek hullámvölgyben van, akkor nem az a megoldás, hogy nem foglalkozunk vele; ilyenkor segíteni szokás.
Az utánna következő részek is nagyon összecsapottnak tűntek. Nem a hosszával volt bajom, hanem, hogy igazán leírhattad volna hosszabban, részletesebben az eseményeket, személyeket. Viszont a végén nem erre a befejezésre számítottam, de nagyon tetszett.
Megható, érdekes novella volt, élmény volt olvasni!

Gratulálok!

Veronika novellája: Kockáztass

Az időjárási körülmények bemutatása rendkívül jó kezdet volt. Ott szépen leírtál mindent, de ahogy haladtam tovább, úgy tűnt, mintha kapkodnál.

Folyton csak párbeszédeket láttam, és semmi leírást a körülményekről! Semmit a cselekményekről sem, csak mindenhol beszéltek. Az első pár sornál még nem idegesített, de utánna...

Zavart, hogy nem tudom mi történik, mert nem volt leírás, magyarázat. A bálnál legalább elvártam volna, hogy leírd, hogy nézett ki, de semmi!

A történet is furcsa volt, hogy találkoznak és máris randi? Aztán az ajtó előtt épp a fontos résznél felbukkan a testvére a lánynak, és minden széthullik. Aztán Nick a bálon mond neki pár szót és minden rendben? Tudomásom szerint a lányok nem ennyire....hülyék? Vagy nem is várunk már arra manapság, hogy bizonyítsanak? Hiszünk minden szavunknak?

Ezektől eltekintve nem volt rossz novella, de a fentiekre mindenképp ügyelj, ha legközelebb írni kezdessz!

Gratulálok!

És íme a helyezések:

Oklevelet kap, mert tényleg tetszett a munkája, és mert keményen dolgozott:

Veronica:

3. Helyezés lett, de nagyon, nagyon tetszett a munkája:

Mészáros Angéla:

2. Helyezés lett, de nem sok hiányzott a győzelemhez:

Kovács Réka:

És 1. Helyezett lett..Kizárásos alapon: Lana

Nagyon tetszett a munkája, és első helyetést megérdemli a nagyszerűen fogalmazott, létrehozott művéért!

Nos köszönöm mindannyiótoknak a kemény munkát! Ügyesek voltatok! Okleveleket nyugodtan kirakhatjátok a blogjaitokra, hisz megérdemlitek!

Gratulálok, Lányok!

Novellák

Lana novellája:
 

A feje tetejére fordult világ

Halál. Félelem. Kétségbeesés. Kilátástalanság. Magány. Tehetetlenség. Fájdalom  Szégyen. Könnyek. Érdekes, hogy mennyi minden pereg le az ember szeme előtt halálát megelőzően. Csakis a legfontosabb dolgok. Furcsa, hogy sokszor nem is kell meghalnia ahhoz, hogy észhez térjen, és új életet kezdjen. Elég egy baleset, és máris a feje tetejére fordul az egész élete. De miért pont én vagyok az akivel ez megtörténik? A kórház ágyát nyomva töprenghetnék nap hosszakat, hogy hol is rontottam el a szánalmas életemet, de pechemre még egy amnéziát sem kaptam el, hogy az egészet elfelejtsem. Smaragdzöld szemeimet csípték a sós könnycseppek, melyek végig szaladtak a megviselt arcomon, majd a nyakamnál sikeresen elapadtak. Karomon a tűszúrásokat fehér gézzel takarták el, melyeket ahogy megláttam legszívesebben cafatokra szaggattam volna.A fejem úgy zúgott, mintha éppen egy repülőtéren lettem volna, ahol több gép is cikázik fölöttem, nem érdekelve őket, hogy ez nekem mennyire pokoli érzés. A szemem vérben forgott, és a világ is keringőt járt körülöttem. Erről pedig egyetlen ember tehetett. Az apám.

***

Egy teljes évvel ezelőtt még boldog családot alakíthattunk, mint ahogyan mindenki, akiket ismertünk. Apa, anya és gyerek- ek - . De az átkozott Úr közbe szólt, és édesanyám örök életre itt hagyott bennünket. Elvesztése mind édesapámnak, mind nekem ugyanúgy fájt, elvesztése bélyeget nyomott a famíliánk jövőjére. Eszméletlenül nagy gyász telepedett ránk, és ezt csak bizonyította az hogy kerültem az iskolát, ezért otthon maradtam és addig itattam az egereket, míg el nem szenderedtem. Apám az alkoholba fojtotta bánatát, ami ellen én nem tehettem semmit, csak néztem, ahogyan a kocsmából épp, hogy csak haza tudott kóvályogni, néha egy-egy hölgyeménnyel az oldalán, akik helyébe megboldogult szülőanyámat képzelte. Elhanyagolta magát, engem és tulajdonképpen tett magasról a világra. Engem kínzott a belülről mardosó fájdalom, úgy éreztem egyedül vagyok, elvesztem, és nem tudtam mihez kezdjek. Egy szelet kenyér, még annyi sem jutott az asztalra napokon keresztül, így a szomszéd kutyája elől halásztam el a maradékot. Ez így ment napokon, heteken, hónapokon keresztül, egészen addig míg apám egyszer keresztbe álló szemekkel haza nem tért. Nem éreztem semmi alkohol szagot, ami esetleg belőle áradt volna, mégis annyira ijesztően nézett ki, hogy azt hittem ott helyben fűbe harapok. Riadtan siettem volna segítségére, de ő ahelyett, hogy azt elfogadta volna, megragadta erősen a harmatgyenge karomat és az egyik eldugott szórakozóhely felé vonszolt.
- Annie! Itt az ideje, hogy felnőj!- motyogta rekedt mégis határozott hangon, majd a pulthoz vezetett, ahová leültetett és elém hívott egy magas, izmos férfit, aki úgy járt-kelt, mintha ő lenne a megváltó.- Bill! - intézte szavait a kigyúrt taghoz, aki fürkészve nézett végig rajtam, aminek következtében arcom felforrósodott, és ez láthatóan ínyére is volt, mivel kacéran vigyorogva rám kacsintott. - Ő itt Annie, a lányom! - mutatott be az idegennek aki kezét nyújtotta felém, amit én voltam szíves felhúzott szemöldökkel elutasítani, majd mikor apám látta, hogy nem szándékozom puccos helyeken ismeretlenekkel cseverészni rám emelte bosszús nézését, melyet azóta nem láttam, amióta véletlenül összetörtem a vadonatúj kocsija felnijét, ami miatt akkora patáliát csapott, hogy akár a világegyetem is hallotta a szitokszavakat melyek elhagyták a száját. - Fogadd el a köszöntését!- parancsolt rám olyan szigorú hangon amilyet- már rég vagy talán még soha -  nem hallottam. Kelletlenül megráztam az előttem álló kezét, aki perverz vigyorral az arcán szemezett a melleimmel. - Bill! A kishölgynek fel kell már nőnie. Kérlek, add meg neki a kezdő lökést!- mosolyodott el apám kábán, majd a zsebébe nyúlva kihúzott onnan egy cigarettát. A helyiségben már így is túl fullasztó volt a tömény dohány, alkohol és addig számomra ismeretlen dolog szaga, és csöppet sem hiányzott, hogy egy özvegy férj is rásegítsen erre. Mielőtt még apám után kaphattam volna, ő a csavart cigijével együtt eliszkolt onnan, kettesben hagyva engem és - mint kiderült - Billt.
- Annie Moore, nemde? - bazsalygott kicsit sem szendén, majd közelebb lépett hozzám és felrántott a pulttól és egyenesen egy eldugott a kis helységbe cipelt.- Úgy hiszem, te túlságosan is szűzies vagy egy ilyen helyhez, vagy tévedek?- invitált be egy ajtón és miután bezárta azt megszűnt létezni a világ körülöttem. Nem hallottam a fülsiketítő ordibálást, fütyülést és valami borzalmat, ami a hangfalban bömbölt. Néma csend. Ennyit hallottam, és legszívesebben őrjöngve menekültem volna el arról a helyről rikácsolva segítségért, de nem tettem, pontosabban nem tehettem.Mivel amint beléptem az ajtón Bill kíséretében egy erős tűszúrást éreztem meg a karomon, amitől akaratom ellenére is kicsit megszédültem.
- Mit akar tőlem maga féreg? Mégis hogy képzeli hogy szurkálgat?- fröcsögtem az arcába az idegennek, aki még mindig perverz módon méregetett, kezében a jókora tűvel, amit az előbb volt szíves belém mélyeszteni.
- De harapós kedvedben vagy cicuskám! - rázta meg szórakozottan a fejét, mialatt közelebb lépett hozzám és magához rántotta a derekamat. A karakán izmok fogságából bármennyire is szerettem volna, de nem tudtam menekülni annyira szorosan tartott. Kezeimmel próbáltam a mellkasán keresztül ellökni magamtól, de nem ment, vagy ötször,- hanem többször- erősebbel kellett volna kiállnom, szóval esélyem sem volt. - Mutasd meg Billy bácsinak mit tudsz. Hozd ki belőlem az állatot te szenvedélyes maca!- dünnyögte a nyakamba, engem pedig megkörnyékezett a hányinger. A gyomrom úgy hullámzott, akár üvöltő tenger, és legszívesebben én is rikácsoltam volna, de a kéz mely a számra tapadt nem engedte. - Élvezd, ne stresszelj!- búgta a nyakhajlatomba, miközben nyelvével végig szántotta azt. Én teljesen ledermedtem, a hátamon a hideg futkosott, és úgy éreztem itt a vég.
- Apám komolyan azt akarta hogy megerőszakold a kiskorú lányát?!- kérdeztem könnyeimmel küszködve a férfira nézve, aki kacéran mosolyogva rám kacsintott majd egy sóhajjal elvált a nyakamtól, és mélyen a szemembe nézett. A sötétkék szempár úgy csillogott a vágytól és a szórakozástól, hogy engem elkapott a félelem és világgá szaladtam volna.
- Tulajdonképpen még csak tizenhét vagy. Vagyis annyira már nem kicsi. - nyalta meg szája szélét, amitől görcsbe rándult a gyomrom. - Másrészt pedig amit akart, az ezután jön. Apucinak sajnos nincsen pénze, így az ő adagját is te fizeted!
- Tessék?! - kapkodtam a levegőt, miközben a könnyek végig szántották az arcomat. - Milyen adagot? Miről beszélsz?
- Ne mond, hogy nem tudod libuskám. - simított végig az ujjával a karomon, mire én próbálván ezt nem észrevenni megráztam a fejemet. Fogalmam sem volt miről beszél. - Vagy úgy. - vonta fel kíváncsian a szemöldökét - Tehát nem mesélt neked róla, hogy milyen jól érzi magát az utóbbi időben?- kérdezte, miközben az én szemeim elkerekedtek a döbbenettől. Gőzöm sem volt miről halandzsázott nekem az előttem álló fickó, de nem bíztam meg benne. Mégis tudtam, hogy ő biztosan tudja, hogy apám szemei miért vérvörösek már hetek óta, mikor éreztem hogy alig ivott valamit. - Ejnye George, milyen apa vagy te hogy nem árulod el a tyúkodnak, hogy milyen élvezeteket kapsz tőlem!- rázta meg kelletlenül a fejét.
Én döbbentem álltam előtte és egy hiányos öltözetben lévő sarkon állóhoz hasonlítottam magam abban a pillanatban. - Te! Ti...- hadartam erősen gesztikulálva- Apám veled is? - kérdeztem, mire ő értetlenül húzta föl szemöldökét - Azt hittem hogy csak nőket képzel anya helyébe. - nyögtem ki, miközben fojtogatott az eddig még ki nem törő zokogás- Nem hittem volna hogy veled is le...- hadartam, és már nem foglalkoztam azokkal az apróságokkal, hogy milyen helyzetben vagyok éppen. Hogy valószínűleg egy bántalmazóval állok szemben, aki pár perce még azon volt hogy megerőszakoljon, méghozzá elhűlve tudtam meg, hogy apám kérésére. Az undor, a csalódottság és a szégyen minden érzetével meredtem Billre, aki jóízűen felnevetett, amit nem tudtam hová rakni.
- Te komolyan azt hiszed hogy én és George? Minek nézel te engem galambom?- röhögött még mindig és láthatóan kicsit se érdekelte, hogy ez engem hogy érint.
- Akkor mégis mi a pokolról beszélsz te átokfajzat?- kiáltottam rá érthetetlenül, mire gúnyos vigyorra húzta a száját.
- Arról, amire valójában kért a papi. Tudod kiscica, George hetek óta kunyerálja tőlem a heroint, az extasyt és még más drogokat és mivel nincs mivel fizetnie, ezért veled fizet. Megdöntelek és az ő számlája egyenlítve van, aztán jön a ráadás, mivel téged is be kell hogy nyomassalak. Úgyhogy azt jobb lesz minél előbb elintézni.- húzott elő egy újabb tűt, majd pár tablettát is, amit mielőtt reagálni tudtam volna lenyomta a torkomon - Így talán kicsit engedékenyebb leszel a menetekhez. - kacsintott rám, majd újra magához szorított, mire én hangos sikoltozásba kezdtem. - Fogd be aranyom!- mosolyodott el, miközben én szédülni kezdtem, alig bírtam állni a lábamon. Forgott velem a világ. Nem tudtam semmit tenni Bill kutakodó kezei ellen, amik a mellemet masszírozták, mialatt szája egyre inkább a nőiességem felé haladt, egyszerűen mintha lebénultam volna. Többet már nem érdekelt mi lesz ezután. Mivel a hatalmas szégyen és csalódottságon kívül a világon semmi mást nem éreztem. Így átadtam magamat Billnek, tegyen azt velem amit csak akar. Nem érdekel!

Apám dílere éppen a nadrágomat csatolta ki, amikor kicsapódott az ajtó és egy tejföl szőke hajú srác lépett be. Olyan dühös arckifejezése volt, amilyet apám vágott, amikor nem fogtam kezet a mélykék szemű sátánnal. A hosszú, kecses nyakú, keskeny vállú fiú velem egyidős lehetett. Magassága vetekedett Billével, akinek trágár szavak hagyták el a száját, amikor rájött, hogy valaki a megmentésemre sietett, miután annyit kiabáltam. A két férfi farkasszemet nézett egymással, én pedig csak némán álltam közöttük, és nem tudtam mit tegyek. A szőke idegen, mintha csak meghallotta volna az agyamban cikázó gondolatot rám pillantott.
- Menj innen most azonnal! - jelentette ki határozottan, és az enyémhez hasonló borostyán szemeiből kitudtam olvasni hogy az én oldalamon áll, szóval megbízhatok benne. Bólintottam, majd egyik lábamat a másik után rakva iszkoltam ki a szórakozóhelyről. Viszont belém csapott a felismerés, miszerint nincs hová mennem. Az otthonomban lakik az az ember, aki miatt ilyen helyzetbe kényszerültem, így a házunkat automatikusan kizártam. Az már nem az én otthonom volt, hanem egy árulóé, akinek soha többet nem fogom megbocsátani, azt amit rám erőszakolt volna. Idegesen beletúrtam aranyló fürtjeimbe, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy földönfutó lettem. Ez a tény olyannyira fájt, hogy a gyomrom is összeszorult. Tehetetlenségemben úgy gondoltam sétálok egyet a nagy világban. Felálltam és a zsebembe dugtam a kezemet, amiből meghökkenve matattam ki a tablettákat és az apáméhoz hasonló cigarettát. Drog. Normál helyzetben szembe köpném magamat emiatt, de most annyira súlyos a helyzet, hogy megengedhetem ezt magamnak. A kapszulákat a nyelvemre helyeztem, majd le is nyeltem. A füves cigit az orrom elé tartottam és mélyeket szippantottam belőle. Az agyamat teljesen elborította a mámoros szag, ami leblokkol, és nem gondoltam. Fantasztikus érzés volt, hogy nem idegeskedtem a jövőm miatt, csak elindultam amerre láttam nem is sejtve, hogy ebből milyen nehezen fogok kimászni.

Egy teljes hétig bolyongtam éhen-szomjan a városban kábítószerekkel a zsebemben, amit folyamatosan tömködtem magamba felejtés gyanánt és igen jót tett nekem ez. Nem gondoltam semmire, csak szórakoztam és már , amíg napok múlva egy autó elé nem sétáltam. A betonba csapódtam, ahogyan próbáltam átgázolni az úton, de pechemre pont akkor jött nekem a jármű. Felhorzsolódott az arcom és a térdem egyaránt. Sajgott a fejem, és könnyek buggyantak ki a látószervemből. Még hallottam amikor a sofőr száját szitokszavak hagyják el, és kicsapja az autója ajtaját, aztán elsötétült velem a világ.

***

A kórházban megállás nélkül sírtam és szidtam ezt az átkozott világot, amire megboldogult anyám szült. A tehetetlenség és a szégyen marta a szerveimet.Szemeimből vízesésként zúdultak a sós könnycseppek. Egy éve, amikor édesanyám távozott az élők sorából egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ez vár rám. Meg sem fordult a fejemben egy pillanatra sem, hogy apám képes lenne odadobni, mint egy kutyát egy dílernek, aki előszeretettel végzi a " dolgát ". Mégis miféle ember az ilyen?! Ha nincs ott az a tejfölszőke hajú srác, akkor nem is tudom mi lenne velem most. Talán akkor is kórházban feküdnék? Vagy már a síromat ásnák? Keservesen zokogtam, és semmi más nem jutott eszembe, csak az, hogy egy életre meggyűlöltem az apámat. Nincs az a szülő aki ilyet tenne a saját gyermekével. Ezért többet én nem tekintem őt a gondviselőmnek!

A szoba ajtaja hirtelen kinyílt és nagy meglepetésemre belépett a szőke idegen rajta, a megmentőm, aki a segítségemre sietett, mikor Bill szégyenletes dolgot készült velem tenni, amire ha rágondolok még mindig borsódzik a hátam.
- Jól vagy Annie?- tekintett rám aggódó tekintettel. Arca szomorú volt ahogyan végig mérte a testemet, és bűnbánóan pásztázta az arcomon lévő apró horzsolásokat.
- Testileg igen, viszont lelkileg a nyomorban.  - motyogtam és halványan rámosolyogtam, amit ő viszonzott is. - Köszönöm, hogy megmentettél.
- Nem tűröm el, ha valakit akarata ellenére akarnak valamire kényszeríteni. - mondta, miközben kezei ökölbe szorultak a visszafojtott dühtől. - És egyébként is elszámolni valóm volt a gazemberrel. De megnyugodhatsz, elláttam a baját.- somolygott, miközben az arcomon lévő apró heghez érintette egyik ujját - Sajnálom, hogy ezt tettem veled. Nem akartam neked menni. De egyszerűen ott termettél és túl későn kapcsoltam.- pásztázta a földet, és látszott rajta, hogy nagyon bántja ez, ezért vigasztalón megérintettem a kezét. - Egyébként Andrew vagyok.
- Rendben. Andrew nem tudod véletlenül, hogy hová rakták a ruháimat?- kérdeztem tőle, mivel a kórházi szerelésben kicsit kényelmetlenül éreztem magam.
- Minek az neked?- méregetett összehúzott szemekkel, de nem akartam lebukni így csak megvontam a vállamat.
- A zsebemben felejtettem valamit, amire most szükségem van.
- Érdekes- masszírozta idegesen az orrnyergét, miközben látszólag idegesen agyalt valamin.- A nadrág zsebedben a drogokon kívül más nem volt. - húzta össze a szemöldökét, mire én a szám szélét rágva kezdtem neki hadoválni. Illetve, elmondtam neki mindent, ami anyám halála után történt, azt a bizonyos estét is mikor apám zokszó nélkül a díler elé vetett engem, és azóta színét sem láttam. Manifesztáltam a fiúnak, hogy mi történt velem az azokat követő hetekben, aki elhűlve hallgatta azt végig. Főleg mikor arról kezdtem regélni, hogy a drog elfelejtetett velem minden fájdalmat amit éreztem, ezért szükségem van rá. Most!
- Annie! - szólított meg , miközben rám emelte borostyán szemeit. - Nagyon közel jársz ahhoz, hogy függő légy! A bátyám emiatt halt meg. Ne tedd ezt te is! Kezdj tiszta lappal új életet!- hadarta miközben akarva vagy akaratlanul is keze az enyémhez simult. És szorosan fogta. Én pedig engedtem, hogy átkulcsolja azt.
- De szükségem van rá! -közöltem, miközben ő a fejét csóválta.
- Nem! Nincs rá szükséged! Boldogságra van szükséged! - mondta, miközben megszorította a kezemet.- Én pedig segítek, hogy az lehess!


Mészáros Angéla novellája:

Don’t let me go

2019.január 1.

Nincs igaza az embereknek. Csak a felszín alapján ítélnek,s ezt nem könnyen tudják elvetni,megváltozatni. Viszont nekem mára elegem lett a hasonló megjegyzésekből,mi engem ér,s itt és most véget akarok ennek vetni. Talán ha elmesélem az életem egy darabkáját,amit eddig nem engedtem nyilvánosságra juttatni,mindenki belátja,hogy tévedett. Nem vagyok egy meggondolatlan, túl fiatal,önfejű,nőfaló srác. Nem,nem vagyok az. Csak nem ismertek. Pedig a nevemet jól tudjátok. Pontosan,Harry Styles vagyok.

2012.december 20.

Már szép két éve voltunk a nagyvilág előtt négy bandatársammal,barátommal. Nehéz a nyilvánosság előtt élni,de mi választottuk ezt az életet. Mi akartunk híresek lenni. Nem is panaszkodom,imádok énekelni,imádom a felhajtást. Ami kicsit nehezemre esett,elhagyni a régi,megszokott nyugalmat. És ezt kicsit fiatalon döntöttem el.

Mostanában magányosnak éreztem magam. Félreértés ne essék,sosem voltam egyedül,sőt mi több, világsztárként volt,hogy több ezer ember is körbevett. Nem,nem a lélekszámokkal volt a gond körülöttem,s még azt sem mondhatom,hogy a megértő barátok hiányoztak,ugyanis belőlük is volt elég. Azonban egy bizonyos személy kellett nekem,akit magam mögött hagytam pár éve csakhogy valóra váltsam eme nagy álmom. És sikerült…de ő már nincs mellettem…Nem is beszéltem vele azóta,hogy elmentem hazulról és elköszöntem Tőle…Tőle,a legjobb barátomtól… Fúrcsa,ő egy lány volt,de pont ő értett meg. Igazából beleszerettem. Igen. De nem  is viszonzatlansággal volt gond,hanem,hogy nem akartunk ebbe belevágni. Kár,de soha nem volt több a kapcsolatunk barátságnál,pedig az érzéseink igen…

Az utolsó koncertünket tartottuk ebben az évben,a közönség szokás szerint őrjöngött minden mozdulatunkra. Már előre meg volt szervezve,ha a színpadról lejutottunk,öten öt felé,utazunk haza. Tudtam,hogy anyáék meglepetést szerveztek nekem,de nem árulták el,hogy mit. Mondjuk logikus,hiszen akkor nem lepődnék meg,de akkor is furdalt a kíváncsiság. Mindig is türelmetlen gyerek voltam…

A színfalak mögé léptünk,nagy hangzavarral,elégedett nevetgéléssel. Éppen Louissal és Niallel próbáltam lehúzni Liam nadrágját (csak úgy,ártalmatlan poénból),mikor megálltam.

- Szia - ismerősként csendült fel lágy,selymes hangja. Ő volt az. Ott állt előttem,majd’ 10 méterre. Nem tudtam megmozdulni,szerintem se nem pislogtam,se nem lélegeztem. Nem tudtam levegőt venni. Ahogy ott néztem őt hitetlenkedve,mintha vakítani kezdte volna a fény a szemem,pedig egyáltalán nem volt erős lámpa. Feleszméltem,csak mi ketten tartózkodtunk a helyiségben.

Remegő lábamat egy picit előre mozdítottam,majd szépen lassan követte a másik is. A fél távolságot megtettem,mikor emeltem a tempón és rohantam a karjai közé. Törékeny kezét átvetette a vállamon,míg én derekánál fogva vontam magamhoz. Összeszorítottam a szememet a számmat összepréseltem. Pár percig némán álltunk ott,egymást szorongatva. Nem voltam képes engedni az ölelésből,mintha félnék,hogy újra nélkülöznöm kéne Őt…

A hosszú percnyi mozdulatlanságot ő törte meg,elhúzódott tőlem.

- Rosalie….de….de….te hogy kerülsz ide?- formáltam döbbenten a szavakat,de mosoly húzódott a számra. Boldog voltam. Csillogó szemekkel tanulmányoztam át arcát,ami az általánosnál fakóbb, fehérebb volt,de nem akartam szóvá tenni.

- Ez a szüleid meglepetése!- nevetett. Felkaptam és megpörgettem a levegőben,majd újra megöleltem könnyed testét. Akár egy filmben-gondoltam magamban.

- Pedig most indultam volna haza. Milyen szőlők ezek,nem is akarják látni az egyszem fiukat,inkább elküldik annak a rég látott legjobb barátját. Szép. - tettem felháborodást,amivel megkacagtattam. Igen,még mindig imádja  a gyenge poénjaimat is- De hogy-hogy előkerültél? A szüleim kerestek meg,vagy te őket? Miért?

-Harry…- szomorúan lenézett a földre,mintha csak húzni akarná a következő mondatát,de mihelyett elmondta volna,magára erőltetett egy mosolyt- Csak hiányoztál,így átmentem hozzátok.

Valamit elhallgat előlem,tudom.

- Oké,szóval mit csináljunk?- kérdeztem,gondoltam,később úgy is be vallja. Csak annyi bántott,hogy rossz előérzetem volt.

Játékosan megvonta a vállát. Majd’ elfelejtettem,én vagyok az,aki a programokat kitalálta!

Hatalmas vigyorral az arcomon fogtam meg a kezét és húztam magam után. Az öltözőbe indultam,ugyanis ott volt minden cuccom és át akartam öltözni. Mivel az ajtó zárva volt(?) kopogtam.

- Bocs,csajok,de öltözünk!Várjatok és kaptok névre szóló autogramot!Ha szerencsétek van,póló nélkül megyek ki!- hallatszódott ki Louis ordítozása.

- Nem rajongó vagyok te ütődött!- válaszoltam,miért azonnal nyílt is a bejárat.

-Ó,elkapott egy!Megfenyegetett?Én megvédelek!- rángatott magához Lou,majd én magam is kiszabadultam a szorításából.

- Nyugi már,ő a legjobb barátom!

-MI?- horkantott fel sértetten - Azt hittem az én vagyok!

-Rose,ne is foglalkozz vele,gyere beljebb!-a lány gyakorlatilag már sírt a röhögéstől,de leültettem a kanapéra.

- Srácok,ő Rosalie,a legjobb barátom!- mutattam be,s mielőtt beleszólhatott volna,folytattam- Nem,Louis,jól mondtam,ő a legjobb barátom!

- De…de…hisz ő egy…egy lány!- mondta undorodó hangsúllyal,majd mind elnevettük magunkat a helyiségben - Jól van,szia,én Louis Tomlinson vagyok!- fogott vele kezet,én meg a fejemet ráztam,persze,hogy kellenek ezek a viccek….

Gyorsan átöltöztem,felkaptam a mobilom és az irataim,amiket zsebre vágtam és Rosezal az oldalamon elbúcsúztam a többiektől és nekivágtam az útnak. A hátsókijáraton mentünk ki,s imáim meghallgatásra találtak,egy rajongó sem várakozott,így könnyedén be tudtunk szállni az általam hamarabb felhívott taxiba.

- Bocsánat,a bandatársaim kicsit..őrültek-szabadkoztam,de kinevetett.

- Nem,nagyon kedvesek -bújkáló mosollyal az ablak felé fordult,viszont én az állánál fogva visszavezettem a tekintetét rám.

- Jól van,mit mondtak rólam?- sejtettem,hogy nem a legjobb ötlet ott hagyni őt a társaságukban.

- Igazán semmit!Csak kiparodizáltak maguk között.

-Ó,értem,ehhez még lesz egy-két szavam!- valamiért nekem is szélesen bazsalyognom kellett,ahogyan néztem vigyori arcát.

- Hova megyünk?

- Vacsorázunk valamit,azután meg eldöntjük,hogy mi legyen- válaszoltam,ekkor elég csúnyán felköhögött - Jól vagy?

- Persze,persze…csak egy kis megfázás - tudtam,hogy nem őszintén mondja,mert folyamatosan pislogott,mint mikor hazudik- Lehetne vacsi után a szállodába menni,mert eléggé fáradt vagyok.

Bólintottam. Rám tőrt az aggódás,hiszen nem tudom,hogy mi a problémája,pedig mindenképpen segíteni akartam neki.

Pár perc múlva megérkeztünk és visszatért a jó kedvünk. Felkaptam a napszemüvegem és besétáltunk az étterembe.

- Miért ilyen elegáns helyre hoztál?Jó lett volna egy Meki is - elvarázsolva nézett körbe a hatalmas helyiségben.

- Csak a legjobbat a hölgynek!-avval szexin lekaptam a szemüveget,amivel megnevettettem;ismét. (ide kéne a mozgókép)

Illedelmesen kihúztam a székét,majd szemben vele én is helyet foglaltam és rendeltünk.

Amíg kihozták volna az ételeinket,elkezdtünk beszélgetni. Nevettünk és sztorizgattunk,ami eléggé hangosra sikeredett,így ránk is szóltak-nem is egyszer-ugyanis tényleg elég előkelő hely volt.

- Harry,szerintem vegyük egy kicsit hallkabbra,már mindenki minket néz!- suttogta,de nekem eszem ágában sem volt ilyet tenni.

- Nem,Rose,nem veszem le a nadrágomat!- álltam fel hirtelen kiabálva.

Ekkor jött meg a drágalátos főpincér és tisztelettel kitessékelt minket,hogy ez a hely nem óvoda,itt tisztességes emberek étkezni próbálnak.

Rosieval egészen a bejáratig visszatartottuk,de ott már nem bírtuk tovább,elröhögtük magunkat. Könnyes szemekkel ültünk be a kocsiba és próbáltuk elmesélni a sofőrnek,hogy mi történt,de állandóan elkapott minket a röhögőgörcs. Szegény,holnap elnézést kell kérnem tőle!

Még mindig dőlve a nevetéstől szálltunk ki a járműből és sétáltunk fel a lakosztályomba. Rose eldőlt az ágyamon,én csak a matrac végébe ültem,s végre abbahagytuk a nagy hahotázásokat és egymást kezdtük el nézni.

- Tudom,hogy valamit nem mondasz el- jött ki a számon,amikor felült mellém.

- Mert nem vagyok rá képes-szólalt meg pár másodperc után-ma úgy akartam élni,hogy elfelejtem ezt a bizonyos dolgot. Megkérhetlek rá,hogy ne kényszerítsd ki belőlem? Neked sem és nekem sem lenne jó. Holnap mindent meg tudsz,mert meg kell tudnod. Azután pedig hazamegyek…Kérlek,nem akarok evvel foglalkozni,csak ma…kérlek!- szemei megteltek szomorúsággal és haraggal. Ez még nekem is fájt…

- Rendben –bólintottam - De ez esetben én is szeretnék tőled kérni …Van valami,amit már két éve meg akartam tenni,de nem tehettem…

Értetlenül tekintett rám,nem is érthette,hogy mit szeretnék.

Lassan a füle mögé tűrtem egy hosszú,barna hajtincsét és közelebb húzódtam hozzá. Megnyaltam a szájam és ajkaira tekintettem. Nem húzódott távolabb,ezért megcsókoltam. Gyengéden és szenvedélyesen csókolóztunk a sötét szobában,azt hiszem minden érzelmünket egyszerre adtuk át egymásnak. A fájdalmat,a szeretet,a hiányérzetet.

- Ne engedd többet,hogy elmenjek-kértem,ahogy elhúzódtam tőle.

- Nem. Neked nem szabad engedned elmenni-súgta,de mielőtt megkérdőjelezhettem volna,újra megcsókolt.

***

-Harry,Harry,Harry!-a nevem ijedt ismételgetésére keltem,ami Rosalietől származott. Gyorsan kipattantak a szemeim és megláttam a bajt.

Azonnal hívtam a mentőket,majd zsebkendők százával rohantam vissza Rosehoz,ugyanis minden tiszta vér volt. Jó pár papírzsepit  az orrához nyomtam,mert onnan szivárgott folyamatosan a vér.

- Mi ez az egész?!Most mondd el!!- rémülten ordítottam.

-Harry…én..én…meg fogok halni!- teljesen lefagytam,ahogy kimondta. Reagálni sem volt időm,mert ekkor érkeztem meg a mentősök,akik azonnal hordágyra fektették és bevittek minket a kórházba. Egész autóút alatt némán Rosie kezét szorongattam.

Nem bírtam felfogni a dolgokat,az elmém nem bírta befogadni az információt. Teljes üresség kongott a fejemben.

***

Nekem a váróban kellett leülnöm és várnom,hogy beengedjen hozzá az orvos.

Várnom….várnom…várnom….

- Ön az,Harry Styles?- szólított meg egy öreg,ősz férfi.

- Igen,én lennék. Hogy van Rose?- hangom kissé remegett,erőtlenül csengett az üres folyosón.

- Mrs.Thompson eszméleténél van,sikeresen elállítottuk a vérzést,bár kissé sok vért veszített. Bizonyára tudomására jutott,hogy nem teljesen egészséges…

- Erről nem tudok semmit.

- Rendben,kérem fáradjon be a hölgy kórtermébe,mert azt kérte, ő mondhassa el magának.

- Köszönöm-fogtam vele kezet,majd sietősen beléptem a megfelelő ajtón.

A szoba fakó volt,a két ágyból az egyik üres volt,a másikon az ablak mellett erőtlenül feküdt az én szemem fénye.

Óvatos léptekkel mentem a székhez és leültem rá. Bizonytalanul felemeltem a kezem,majd körbefontam gyenge kézfejét,miért lassan kinyitotta kissé karikás szemét és rám nézett. Arca még sápadtabb volt,mint tegnap.

- Harry…én annyira sajnálom…úgy akartam tőled elbúcsúzni,hogy ezt nem tudod meg. Hogy időben elindulok haza,miután láthattam,hogy boldog vagy. Azt hittem,hogy több időm van,de az utazás nagyon megviselt. Sajnálom,hogy így kellett ezt megtudnod.

-Tss!Ez nem a te hibád,nincs miért bocsánatot kérned-szóltam hozzá kedvesen,miközben megsimítottam bőrét. Meglepődtem,hiszen jéghideg volt.

- Segítesz felülni?- nézett rám fájdalmas tekintettel,amiért majd megszakadt a szívem. Borzasztó,hogy nehezen tudja megtenni,azt ami különben teljesen mindennapos egy ember életében.

Megigazítottam a párnáját,hogy kényelmesen tudjon elhelyezkedni ülőhelyzetben. Levettem kötött pulcsimat és addig erőlködtem,míg be nem vallotta,hogy tényleg fázik és fel nem vette. Akkor már kicsit megkönyebbültem.

***

Három nap. Ennyi ideje nézem azt,ahogyan Rose végigsínyli a napokat. Állandóan mellette vagyok,nem vagyok képes elindulni haza nehogy pont akkor….még belegondolni is szörnyű.

Magamban kétségbeesetten próbálom fellelni a gyógyírt vagy éppen várom a csodát,hogy Rosie melyik reggel pattan ki a takaró alól és kérdezi vigyorogva ”Na,haza viszel?”.Bárcsak….

Belül őrjöngök és sírok egyszerre,viszont kívülről csak a támogatást mutatom. Azt akarom,hogy ne legyen semmi baja. Vicces,végre megcsókoltam és ekkor kiderül,hogy haldoklik. „Nekünk miért nem jöhet össze soha?!”

- Már megint nem ettél semmit-hajtottam le a fejem,miután ránéztem az érintetlen,teli tálcára.

- Mert nem bírok -a szokásos válasz. Kezd leépülni,egyre soványabb és csontosabb…

- Rose,nem kéne felhívni a szüleidet?

- Nem. Tőlük már elbúcsúztam. Ezt velük is megvitattam,nem akarom,hogy lássanak meghalni. Nem akarom…- szemei könnyesek voltak – Viszont..neked is el kéne menned…

- Megőrültél?! Biztos,hogy nem!  Veled maradok,amíg csak lehet!- fogtam meg gyorsan a kezét és elkezdtem bizonygatni,hogy bármi is lesz,én nem megyek el mellőle.

Azért kicsit bűntudatom volt,hiszen mégis az ember a szüleivel van a végsőkig. Legalábbis én így gondoltam. De tiszteletben tartom Rosalie döntését,akármennyire nem értek vele egyet. Igaz,azért is harcolnom kellett,hogy engem ne küldjön el állandóan.

- Harry,este tíz óra is elmúlt. Most már hazamehetsz-szólt bágyadtan az álmosságtól.

- De én nem akarok!- egyből ellenkeztem,mint egy mérges kisgyerek. Sóhajtott egyet,talán végre megértette,hogy túl fontos nekem ahhoz,hogy itt hagyjam csak úgy.

- Miért akarsz velem lenni minden áron?- segítettem neki felülni az ágyon,tudtam,hogy a nagy ablakon akar kibámulni a csillagokra,nem is kellett mondania.

- Tudod miért?- megvártam,míg kék tekintetét az enyémekbe fúrja és összekulcsoltam az ujjainkat - Mert én szeretlek.

Nem tudott reagálni a szavaimra. Tisztában voltam vele,hogy nagy súlyú szavak ezek,de teljesen őszintén gondoltam őket.

-A felhők eltakarják a csillagokat-nézett szomorúan félre. Kissé csalódottan sóhajtottam. Nem reagált. Nem akarja azt,hogyha ő elmegy,akkor nekem még nehezebb legyen tőle elbúcsúznom. Pedig nem lesz nekem így sem könnyebb…

Ahogy néztem gyengének tűnő testét,fáradt arcát,elkapott egy érzés,aminek nem tudtam ellenállni. Jobban megszorítottam összezárt kezünket és közelebb hajolva hozzá,miközben felém fordult megcsókoltam. Kellett egy kicsit noszogatnom,de viszonozta.

- Most már szeretnék aludni-mondta kissé zavartan,miközben elhajolt tőlem. Apró mosollyal nyugtáztam,hogy milyen jól áll neki,ahogyan enyhén pírba szállt hófehér arca. Lassan segítettem neki hátrafeküdni és egy hosszú puszit nyomtam a homlokára.

-  Szeretlek - súgtam,bár nem voltam biztos benne,hogy meghallotta. Mint ahogyan azt korábban jóváhagyta,a másik üres ágyra dőltem le,úgy fordulva,hogy őt lássam. Az orvossal beszéltem,igazából nem szabadna bent lennem,de mivel könyörögtem neki,falaz nekem. Ő az ügyeletes éjjel, könnyen kijátsza a személyzetet,plusz üres a másik hely ebben a szobában.

- Én is szeretlek,a fenébe is…- hallottam meg a néma csöndet megszakító iszonyat halk szavakat,azután hátat fordított nekem. Nyílván azt hitte,hogy már nem vagyok ébren…

Pár óra múlva még mindig mozdulatlanul néztem magam elé. Halkan felkeltem és elosontam az ajtóig.

- Elmész?- csalódottan szólalt fel Rose.

- Nem. Csak a…mosdóba indultam- nem jött válasz rá,így kiléptem  a folyosóra. Persze,nem vécéznem kellett. Megkerestem a doktorúr irodáját,ahol égett a lámpa. Bekopogtam,köszöntöttük egymást és leültem az asztala előtti székre.

- Mit tehetek önért,Mr.Styles?

- Öhm,Rosalieról lenne szó. Miben tudnék segíteni?Milyen gyógymódok vannak…kérem doktor úr…ő nem halhat meg!- kétségbeesettségem miatt teljesen kibuktam. Nem bírom,hogy ennyire tehetetlen vagyok és csak nézhetem,ahogyan egyre gyengébb lesz.

- Sajnos attól tartok,hogy már nincs semmi,amit tehetünk érte…- láttam rajta,hogy őszintén sajnálja- A betegsége kimenetele halálos. Sajnálom. Mikor a végső stádiumba ér,esetleg gépekre kapcsolhatjuk,de örökké nem tudjuk életben tartani.

Fájdalmasan bólintottam,majd inkább visszaindultam a kórterembe. Beléptem a sötét helyiségbe és a lány felé fordítottam a fejem.  Remegő kezekkel nyúltam a kabátomért és még egy utolsó pillantás után nekiiramodtam. Úgy voltam vele,hogy nekem mindegy,de ezt már nem bírom tovább. Rohantam,ki a kórházból. Mikor kiértem a szabadba,a friss levegőre,egy hatalmas levegőt vettem. Hideg volt. Havazni kezdett. Néztem a hulló pelyheket a holdfényben és rájöttem,hogy sírok. A szememből patakzik a könny,ki tudja,hogy mióta. Újra kisgyerek akartam lenni. Egy kisfiú,aki játszik az első lehullott hóban s élvezni,hogy a legnagyobb gondom,hogy a porhanyós hóból nem tudok golyót gyúrni. Úgy lennék kisfiú,hogy ne fájjon ennyi minden…

A telefonom rezgett a szövetkabátom zsebében,ezért lassan kivettem és megnéztem:

Feladó:LouiscimbidJ<3

„Nem tudja senki,hogy merre vagy. Nagy a baj?Te nem szoktál csak úgy eltűnni. Csak hogy tudd,tegnap jöttem haza. Bocs,hogy ilyen későn zavarlak,de én még ébren vagyok,ha rám van szükséged.”

Ez az üzenet mellett rengeteg nem fogadott hívásom volt,de nem izgatott. Ránéztem az órára,hajnali fél kettő. Eléggé homályosan láttam a könnyfátyol miatt,ráadásul fáztam is. Körülnéztem ,összepréseltem a számat,elfogott a gondolkodás.

Majd hirtelen megindultam,csak rohantam és futottam,több utcán keresztül. Nem éreztem,hogy fáradnék,de őszintén,nem is foglalkoztam vele.

A célutcában lelassítottam. Alig tíz perc alatt odaértem,pedig nem kis távolság. Az ismerős ház előtt kicsit tanakodtam,hogy tényleg be akarok-e menni,de tudtam,hogy igen. A piros ajtón kopogtam és türelmesen vártam. Hamarosan ki is nyílt,s találkoztam az álmos,meglepett tekintetű legjobb barátommal.

- Úristen,Harry,mi történt?

- Louis…- ennyi jött ki a számon. Gyorsan megölelt,ami hitetlenül megnyugtatott,mint mindig. Mivel eléggé csípős szél fújt,beinvitált az előszobába. A meleg azonnal érződött,az arcom is rendesen kipirosodhatott.

Átmentünk a nappaliba és mindent,szó szerint kiöntöttem a lelkemből. Közben rendesen eláztattam a bőrömet és jó pár zsebkendőt. Louis nagyszerű barát,tényleg átérezte a helyzetemet és próbált segíteni. Ő is ugyanolyan kétségbeesetten próbált támogatni,mint én Rose-t.

- Nekem Rosie olyan,mint a levegő…nekem szükségem van rá! Érted?!- próbáltam kiadni magamból a dühömet,már nagyon elegem volt mindenből. Ekkor átnéztem a helyiségen és megakadt a szemem a csodálatos hangszeren. Vettem egy mély levegőt,majd lehajtottam a fejem és az ölembe néztem - Játszol nekem valamit?- motyogtam halkabban. Ő készségesen felállt,miért követtem és helyet foglaltunk a hangszer előtt. Lou az ujjait a billentyűkre emelte,s miután elkapta a tekintetem belekezdett a játékba. Imádtam,ahogyan megszólaltatja a zongorát. Tényleg hallatszott belőle,hogy szereti és szívből teszi. Pont ettől volt tökéletes.

Az a vicces,hogy az egész alatt a fejemben visszhangzott Rosalie minden egyes mondata és szava felém…

***

Körülbelül három órán keresztül ültünk ott és írtunk egy dalt. A sírást sikerült abbahagynom.

- És most ott hagytad őt?- kérdezte Lou,végül is a legalapvetőbbet,de bólintottam- Nem azt mondtad,hogy nem mész el mellőle?

Jogos. Nem tartottam be a szavamat.

- Mekkora egy idióta vagyok!Él és én cserben hagyom!- pattantam fel azonnal és sietősen felöltöztem,majd kiléptem az utcára. A lépcső közepén megálltam,majd visszanéztem. Louis mosolyogva tekintett rám a küszöbön.

- Bocsi- visszarohantam és megöleltem- Köszönöm. Mindent.

- Tudod,hogy rám mindig számíthatsz!- lepacsiztunk, avagy az mégis férfiasabbnak tűnik,majd fejvesztve újra elkezdtem szaladni. - Te hülye,állj már meg,elviszlek!- kiáltott utánam és kiröhögött. Kedves…

Öt perc sem volt,de már a nagy épület előtt álltunk.

- Figyelj,Haz,ha bármi van tudod,hogy én…

- Tudom!És nagyon hálás vagyok- bólintottam felé,azután kiszálltam a járműből. Beléptem az óriási,üveg kapun és végigsétáltam a kihalt folyosókon. Lassan lenyomtam a kilincset és bekukucskáltam a kórterembe. Rose még aludt.

Az üres ágyon elfeküdtem és lehunytam a szemem.

***

- Szia,Harry- köszöntött egyből Rose gyenge hangja,mikor felébredtem. Az órára nézve láttam,hogy már 11 óra lesz.

- Hogy aludtál?- kérdeztem,miközben átültem a lábához.

- Őszintén?Rosszul-fáradtan pislogott- Tudom,hogy az este elmentél.

- Öhm…én..izé..csak…- próbáltam kifogást keresni,de nem találtam. Erre nincs kifogás.

- Nem,ne mentegetőzz,nem kell!Valójában akkor megkönnyebbültem. A legrosszabb az egészben,hogy tudjuk,hogy meg fogok halni és te pedig itt maradsz. Harry,én nem akarom,hogy összeomolj!Nem akarom,hogy láss meghalni!

A szeme a könnyektől csillogott,amibe még az én szívem is belesajdult.

- Figyelj-fogtam meg gyorsan a kezét- Megbántam,hogy csak úgy itt hagytalak. Még egyszer pedig nem követem el ezt a hibát. Itt leszek veled,végig.

Láttam rajta,hogy minden kis reménye elszáll arról,hogy én lelépek,vissza a nagyvilágba,elfelejtem őt és élem tovább az életem. De egyben megkönnyebbült is,hiszen nem kell egyedül végigcsinálnia mindezt.

- Ki akarok menni az udvarra-nézett át az ablakon- Kiviszel?

Egyből megszólalt az aggódó énem és próbáltam lebeszélni a dologról,mígnem teljesen meggyőzött. Tudja,hogy kell engem hatástalanítania….

Mivel kint zord idő tombolt,ráparancsoltam,hogy elég vastagon öltözzön fel,s míg evvel bajlódott megszólalt a telefonom.

- Haló?- szóltam bele,de a vonal végén nem volt egy érthető válasz sem,csak kiabálások. Ezer közül is felismerném;a bandatársaim megint veszekednek,hogy ki beszéljen velem.

- Haló,Haz?- hallottam Louis szavait- Ne kapálózz már,Niall!

- Igen,itt vagyok-vigyorogtam.

- Na,szóval,tudod,hogy mindenki téged keresett és mivel nem volt hír rólad,aggódni kezdtünk. A srácok is hazautaztak és én elmondtam nekik mindent. Be akarnak menni a kórházba. Megengeded…vagyis Rose hogy gondolja ezt?- igen,a kérdés nem az én véleményem volt,hanem a lányé,aki most több réteg kabátban és pulóverben les ki az ablakon.

- Oké,pár perc és megdoblak egy üzivel- bontottam a vonalat. Lassan odasétáltam Rosaliehoz és hátulról átöleltem,az államat a vállára hajtottam. Éreztem,ahogyan szaporábban veszi a levegőt,mire én elmosolyodtam.

- Kivel beszéltél?

-A fiúk be akarnak jönni hozzád.

- Mi?Nem!- bontakozott ki egyből a karjaim közül,majd lehunyta a szemét és sóhajtva átgondolta- Vagyis…jó…de csak ma és azután nem zaklatnak.

- Rendben-bólintottam komoran,azután üzentem Lounak és megfogtam Rosie kezét és elindultunk a folyosón.

Kiléptünk a nehéz üvegajtón,ki a frissítő szabadba. Elmosolyodtam,ahogyan Rose izgatott mozdulatait figyeltem. A hűvös szél belekapott a hajába,ami a vastag,kötött sapka alól kilógott. Szinte elveszett a halom anyag között. A bőre fakó volt,a szeme alatt lila karikák húzódtak,mozdulatai tompának bizonyultak. És még így is tudott boldog lenni!

- Ugye,este is kihozol?- pattant elém szikrázó vigyorral,míg én ott álltam egészen addig mozdulatlanul, zsebre tett kezekkel és megbabonázva néztem őt. Mindig is elbűvölő volt,hogy imádja az éjszakai eget kémlelni. Emlékszem,ahányszor egymásnál aludtunk,virrasztanom kellett vele,mindig felébresztett,ha véletlenül elaludtam volna. Mikor hullócsillag volt!Na az volt a nehéz eset… Sosem értettem,hogy van benne annyi energia,talán inszomniásnak tippeltem.

- Persze- találtam meg a hangomat pár másodperc múlva.

- Harry,ne légy már ilyen-komorodott el hirtelen- Ha nem tűnt volna fel,még élek!

- És mit gondoltál?Majd mosolyogva várom mikor mész el?- förmedtem rá hirtelen. Most tőrt fel az,amit próbáltam elnyomni magamban- Szerinted örülnöm kéne,hogy itt hagysz?!

- Persze,hogy nem!De nem kéne így viselkedned!Tudod,nem sírni akarok,miközben meghalok,hanem nevetni!Veled!Melletted!- vágta hozzám üvöltve a szavakat- Azt akarom,hogy szeress,amíg ezen az elcseszett világon vagyok! Én akarok boldog lenni,miközben miattad aggódom!Mert a fenébe is…te itt maradsz és tudom,hogy te nehezebben viseled azt egészet,mint én!- nincs mese,ki kellett adnunk a dühünket. Igazából nem is egymásra voltunk mérgesek,hanem magára az életre.

Egymással szemben álltunk,gyorsan véve a levegőt. Lassan elszállt a feszültség és nagyot sóhajtva elnevettük magunkat.

- Sajnálom…- rázta a fejét mosolyogva.

- Tudod…annyira szeretném elhinni,hogy egyszer minden jó lesz-suttogtam,miközben felemeltem a kezem és gyengéden megsimítottam arcbőrét,ami jéghideg volt- Te nem fázol?

- Ne aggodalmaskodj már! Inkább gyere!- ragadta meg a karom és az udvar vége felé húzott- Csinálunk hóangyalkát?

Olyan aranyosan pislogott felém,akár egy újszülött,sőt úgy nyűgöz le olykor-olykor,mint mikor az apuka elsőnek pillantja meg a kislányát. Rögtön imádja őt és védelmezni akarja…

- Várj!- kértem meg,hogy álljunk meg- Előtte hagy…- először azt hittem meg kéne kérnem vagy valami…de aztán rájöttem,hogy nincs ilyesmire szükség.

Úgyhogy csak megcsókoltam,amit meglepetten,de viszonzott.

- Hó-hó!Szólhattatok volna,hogy később jöjjünk!- hát igen. Az idilli pillanatot Louis kiáltozása szakította félbe,mire mindketten felkaptuk a fejünket. A négy fiú felénk igyekezett,ki széles vigyorral,ki pedig szomorú tekintettel. Míg Lou vidáman ölelte körbe a lány kicsiny testét,találkozott a tekintetem Niallével. Már  már gyászos pillantásokkal pislogott,hiszen mindenki tudja,ő a legtörékenyebb közöttünk,őt viselik meg a legjobban az ilyen esetek. Azután Zaynre néztem,aki kifejezéstelenül meredt előre,ő hihetetlenül át tudja érezni a kínt,ami az embert rombolja. Liam arca fájdalmas mosolyt vetett,majd bátorítóan felém bólintott. Tudtam,hogy ők az igazi barátok,mellettem állnak és most már nemcsak nekem lennének képesek segíteni,hanem Rosienak is.

Pont akkor szállingózni kezdtek a hópelyhek,mikor az üdvözlő ölelések véget értek.

- Gyerünk,srácok,most nektek annyi!- elmosolyodtam,ahogy meghallottam Rosalie imádnivaló,őszinte nevetését,majd megdobott egy hógolyóval. Persze,nem hagyhattam annyiban,visszatámadtam,de nem őt,hanem Louist találtam el. Így kezdődött a harc,amibe mind beszálltak és tudtak önfeledten játszani.

Hócsatáztunk,próbáltunk hóembert építeni,hóangyalt csináltunk és volt,hogy csak fetrengtünk a hóban,kacagva.

- Oké,már ideje lesz bemenni!-Liam az ép gondolataimból szólalt meg,amiért hálás voltam. Kicsit elkapott a hév,ami miatt nem is figyeltem,hogy igazából Rose beteg.

Vidáman mentünk be a meleg,tiszta kórház falai közé. A társalgó mellett mentünk el,ahova Lou bement,így kénytelenek voltunk őt követni. Pár beteg ült csak a szobában,köztük egy kislány. Azonnal felcsillant a szeme,ahogy felismert minket,majd Zayn és Niall el is helyezkedtek mellette. Én követtem Louist,aki némán helyet foglalt a zongora előtt. Tudtam,hogy mire készül,anélkül,hogy kimondta volna. Belekezdett a dalba,én pedig énekeltem. Nem érdekelt,hogy  gyakorlatilag egy kórház közepén vagyunk,csak énekeltem,méghozzá Rosienak,aki teljesen meglepve hallgatott.

-…Cause im tired of sleeping alone…- fejeztem be,mire a helyiségben tapsvihar lett úrrá. Aprót mosolyogtam,miközben biccentettem egyet köszönésképp.

 Rose meghatódottan lépkedett mellettünk,miközben a kórterme felé igyekeztünk. A négy fiútól fájó búcsút vett,nagyon nehezen szakadtunk el egymástól. Nem volt könnyű,de a srácok végül képesek voltak elsétálni,viszont olykor-olykor visszanéztek még. Óriási gombóc volt a torkomban,ahogy néztem a távolodó alakjukat és vártam,hogy Rosie átöltözzön száraz ruhába.

Mikor bementem az ajtón,az ágyra próbált feltápászkodni,elég nehézkesen. Vizes kabátomat feldobva az akasztóra,odasiettem hozzá és segítettem neki.

- Alig várom,hogy besötétedjen és visszamenjünk…- suttogta csukott szemmel,eléggé kimerült volt.

Arcához emeltem a kezem és végigsimítottam. Jólesően bújt hideg tenyerembe,míg ő tűzforró volt.

- Jól vagy? Neked lázad van!- azonnal felálltam és szóltam egy ápolónak,aki miután megmérte a testhőmérsékletét,adott neki lázcsillapítót és az esti gyógyszereit is megkapta. Hihetetlen mennyi tablettát le kell nyelnie,míg enni egy falatot sem hajlandó.

Hagytam,hogy aludjon,közben le sem vettem a szememet sápadt arcáról. Szívszorító,hogy szinte a saját árnyékává vált e csekély pár nap alatt,s ez ellen én kevés vagyok. Akárhogy is,akármivel akarok neki segíteni,én nem vagyok rá képes. Ujjammal gyengéden cirógattam kézfejét,miközben már-már görcsösen tartogattam karját az enyémek között.

- Mr. Styles?- jelent meg mellettem az orvos,kire felkaptam a fejem,jelezve,hogy figyelek rá- Sajnos,rossz hírt kell közölnöm. Mrs.Thompson eredményei nem túl kedvezőek. Úgy tűnik,hogy az állapota egyre csak romlik.

A hír lesújtott. Zavartan össze-vissza tekingettem magam előtt,majd hatalmas sóhajjal bólintottam egyet. A doktor úr megértően köszönt és távozott.

Nagyokat pislogtam a plafon felé,nehogy kicsorduljon egy könnycsepp. Erősnek kell látszanom!

- Harry…-nyöszörgött Rose,miközben kinyitogatta a szemét- Jól látom,hogy besötétedett?-halványan mosolygott. Elnevettem magam,miközben lenéztem a földre és próbáltam nem foglalkozni a gyomromban érzett hihetetlen nagy fájdalommal.

- Na,öltözz,drága!-pusziltam meg a homlokát és segítettem neki felkászálódni. Imádom őt boldognak látni,s ha neki ilyen kis idő jutott,akkor ezt fogom neki csodálatossá varázsolni. És mivel ő a csillagokat imádja mindennél jobban,ezért azt is fogjuk megnézni az éjszaka.

Lassan lépkedtünk a kihalt folyosón,egymásba karolva.

- Nagyon fáj?- kérdeztem rá szomorúan,hiszen tudtam,hogy minden kis mozdulat a nehezére esik.

- Kibírom- szisszent fel és miután kicsit megdörzsölgette a térdeit,haladtunk tovább. Utáltam,hogy fáj neki,utáltam,hogy beteg és gyűlöltem,hogy ez mind megtörténik vele!

Ahogy kiértünk a havas természetbe,beteges arcán széles vigyor húzódott,ami kellemes bizsergést váltott ki belőlem.

Le akart ülni a padra,de nem engedtem. Lesöpörtem róla a havat,majd én helyezkedtem el rajta és Rosie derekánál fogva az ölembe húztam őt.

- Én…azt hiszem,hogy- kezdte zavarodottan- Úgy érzem,hogy már nincs sok nekem hátra- valami belenyilallt a szívembe,túlontúl kínoz- Harry,ezt mindketten tudtuk,hogy hamarosan eljön- fejét vállamra hajtotta,már ez is nehéznek bizonyult a számára- Én csak azt szeretném,hogy te rendben legyél.

- Nem lesz semmi baj-oldalra fordultam,hogy meg tudjam csókolni- Mindennél jobban szeretlek

- Én is szeretlek…- egy könnycsepp szánkázott le fehér bőrén. Végre,képes lett kimondani,amit eddig nem mert. Tisztában voltam vele,hogy csak engem akar óvni a még nagyobb csalódástól,de rájött, hogy nincs rá szükségem. Én így tudok örülni,hogy kimondta,hogy visszhangozhasson a fejemben a többi szava mellett,mézédes hangján.

Mohón újra ajkait faltam,nem tudtam betelni vele. Kínkeservesen eltávolodtam tőle és inkább a csillagok pásztázására invitáltam.

- Mit kezdek én majd nélküled…- szólaltam meg alig hallhatóan,miért csak elmosolyodott.

- Tudtad, hogy a csillagok mindig veled lesznek? Csak felnézel az égre, és már nem is vagy olyan magányos- válaszolta bazsalyogva- Énekelsz nekem? Azt,amit a társalgóban. Olyan gyönyörű…

- Neked írtuk-pusziltam bele a hajába,majd miközben simogattam daloltam neki.

 ***

Még fáradtabban tértünk vissza a kórterem ,lesegítettem Rosalieról a vastag ruhadarabokat,majd én is levetkőztem. Befeküdtem az ágyába és szorosan egymáshoz bújtunk. A háta egészen a mellkasomhoz simult,ahogy átöleltem őt és maga előtt összekulcsoltuk az ujjainkat.

Órákat beszélgettünk. Elmeséltük,hogy kivel mi történt a röpke két év alatt,ki mit érzett,hogy mikor nevettünk,hogy mikor sírtunk és hogy mennyire hiányoztunk egymásnak,anélkül,hogy ezt tudtuk volna. Minden kis apróságot megtudtunk egymásról,tényleg a lehető legtöbb információt átadtuk egymásnak.

- Tudod,Harry,én úgy képzelem el,hogy miután meghalok,még mindig veled vagyok. Mindig felülről nézlek,a csillagok között,s nappal hiába nem láthatsz,én ott vagyok. De mikor lemegy a nap,te jól tudod,hogy honnan figyellek.

Én nem tudtam mit válaszolni erre. Már a gondolattól szenvedtem,hogy hamarosan nem lehet itt mellettem,nem érezhetem és láthatom minden mozdulatát.

Megfordult,hogy egymásra tudjunk nézni. Nagyon nehezen pislogott,láttam rajta,hogy alvásra van szüksége,de nem akar.

- Nevezhetsz önzőnek,de nekem ez a pár napod volt életem eddigi legszebb időszaka- jelentettem ki,s közben végigsimítottam a láztól forró arcát- Annyira fáj,hogy elveszítelek!-bukott ki belőlem.

-Tss!Nem veszítesz el! Mindig melletted leszek!- adott egy apró csókot- Hihetlen,hogy milyen ostobák voltunk. Nem mertünk ebbe belevágni,mert féltünk,hogy elveszítjük a barátságunkat-nevetett fel gúnyosan- Pedig annyira odavoltam már akkor is érted…

- Szeretlek!- mondtam- Szeretlek!Szeretlek!- ismételtem,míg közel,egészen az ajkaiig hajoltam és megcsókoltam. Nem egészen úgy,mint eddig. Most inkább volt követelőző és  erőd,mintsem gyengéd és óvatos,ahogyan eddig tettem. Ugyanolyan kétségbeesetten becézgettük egymás ajkait,tudtuk,hogy lassan ez a búcsú.

- Szeretlek!- mondta ki nekem is,mi alatt én néztem a sírástól és a forró láztól kipirosodott arcára,a könnyektől piros kéken csillogó szemét. Még így is hihetetlenül gyönyörűnek találtam.

Jó pár néma percig figyeltük egymást,el akartuk raktározni a gondolatainkba minden apró vonalat a másikról.

Lassacskán a mellkasomra vontam törékeny testét,homlokára nyomtam a számat és karjaimat erősen köré vetettem. Kissé megnyugtatott,de még mindig fájt az elkerülhetetlen.

- Annyira fogsz hiányozni,annyira nem akarom ezt az egészet!- suttogtam,miközben megeredtek a könnyeim.

- Nyugodj meg,Harry- imádtam,ahogy kiejti a nevemet,s feltűnt,ezt egész nap többször megtette- Neked élned kell tovább. Vannak csodás barátaid,akik melletted állnak. Ugyan,te nem hallottad,de mindegyikőjükkel váltottam pár személyes mondatot. Figyelj,legyél önmagad!Nem szeretném azt tudni,hogy tönkretettelek! Szeretlek!- nyugodtan,és lassan beszélt- Félek.

- Rose- ízlelgettem a nevét,hisz oly régen és olyan keveset mondtam ki - Nincs okod rettegned semmi miatt. Mindig veled leszek,ahogy te velem!

Úgy mozdultam,hogy felnézzen rám és megcsókolhassam,még egyszer. Utoljára,de úgy,ahogy szerettem volna,gyengéden és szeretettel tele. Akármi is történjen, soha nem akartam elfelejteni, milyen érzés vele lenni. Az érintését, az ízét, még az illatát is olyan mélyen a lelkembe akartam égetni, hogy senki, senki ne vehesse el tőlem.

- Harry?- szinte lehelte,kábán.

- Igen,Rose?- kérdeztem vissza ugyanolyan halkan,nagyot nyelve.

- Álmos vagyok.

- Aludj - kértem,ahogy felülről végigsimítottam hátra a haját.

- De ugye,itt maradsz velem?- szemhéjait lassan engedte lecsukódni,érezte,hogy jó helyen van- Mikor felkelek,itt leszel,ugye?

- Persze- mosolyogtam szelíden,a hangom kissé remegett,óriási gombóc volt a torkomban- De most már tényleg aludj,fáradt lehetsz…- óvatosan megpusziltam feje búbját- Rosalie?

- Hmm?- halkan még tudtomra adta,hogy még magánál van,bár már azt hittem,nincs ébren.

- Csak szeretlek. Szép álmokat,gyönyörűség- sajnos búcsúnak szántam s a zokogással küszködve ejtettem ki a szavakat.

- Neked is,Harry. Szeretlek- súgta mosolyogva- Köszönök,mindent. Majd találkozunk – belepuszilt a mellkasomba,majd gondosan hozzám bújva átengedte magát a fáradtságnak és elaludt.

- Igen,mindenképp…majd találkozunk…- szorítottam erősen magamhoz,de csak úgy,hogy neki kényelmes legyen.

***

Több óra eltelhetett,már lassacskán a nap is felkelt,így búcsút intve a fényes csillagoknak. Nem nagyon törődtem semmivel sem,csakis egyedül Rosiera koncentráltam,ahogyan édesdeden aludt a karjaim között. Néha-néha iszonyat gyengéden megsimítottam,de vigyázva,nehogy felzavarjam,bár erre nem volt esély,hiszen végre mélyen aludt,nem úgy,mint az elmúlt pár napban.

A lányt bámulva felidéztem a vele eltöltött szép emlékeket,emlékeztem dallamosan csillingelő hangjára és boldogsággal teli nevetésére.

Ahogy a testemhez simult törékenynek tűnő teste,éreztem az egyenletes és lomha lélegzetvételeit, hallgattam halk szuszogásait,s figyeltem lassú szívverését…

A gondolatom össze-vissza csapongott a jelen s jövő között,már-már én sem hittem,hogy melyik idősíkban vagyok.

De hirtelen a helyiségre idegesítő csend borult,semmi szuszogás,remegő karjaim többé nem mozdultak a levegővételektől. Hirtelen elfelejtettem levegőt venni,mikor a felismerés miatt a szívem hatalmasat és egyben óriási fájdalommal dobbant.

Minden megmaradt erőmmel azon voltam,hogy magamhoz szorítsam immáron élettelen testet,a könnyeim magától értetődően megindultak,miközben arcomat az övéhez nyomtam,ami valósággal lángolt a láztól.

Nagyon nehéz volt,de rávettem magam,hogy felálljak mellőle,szó szerint rá kellett erőszakolnom magam,hogy a csempére helyezzem a talpam és bizonytalan lépteimmel a folyosóra lépjek.

- Valaki!- kiáltottam zokogva –Valaki! - egy nővér azonnal besietett a kórterembe,én viszont nem mozdultam az ajtó mellől. Csak bámultam ki a közlekedőre és sírtam,ahogy próbáltam felfogni a történteket.

- Részvétem – törte meg végül a csendet az ápolónő, mikor pár pillanatra megállt mellettem,de én nem reagáltam semmit,míg elindult orvosért.

Megragadtam a kabátomat,azután gondolkodás nélkül lépkedtem kis,a szabad levegőre. Hideg és zord idő volt,s annak ellenére,hogy csak vékony dzseki volt rajtam,nem fáztam. Vagyis nem foglalkoztam vele különösebben.

A kórház lépcsőjén,körülbelül a közepén lehettem,leültem. A zsebembe mélyesztettem a kezemet,telefonomat kivettem és tárcsáztam.

- Haló,Harry?- hallottam meg a vonal másik végén Louis rekedtes hangját,nyílván felébreszthettem.

- Rose…- nem bírtam kimondani,egyszerűen nem ment.

- Mi? Mi van vele?- hallatszódott,hogy valamit matat,lehet felöltözni készült.

- Nem bírom…ne kérd,hogy kimondjam…- újra sírtam,ő pedig elindult értem. A mobilomat leejtettem,majd a tenyerembe temettem az arcomat. Elképzelhetetlenül fájt,zokogtam,rázkódó vállal ültem ott,a fagyos lépcsőfokon,míg Lou oda nem ért.

- Hé,haver- ahogy felnéztem rá,láthattam,hogy ő is könnyezett. Igen,hát ki ne szerette volna meg ezt a lányt…

- Hívd fel a többieket is és gyertek át. Vigyél haza- kértem és erőt véve magamon elsétáltam az autóig.

2019.január 1.

Azóta próbálok ismerkedni a lányokkal,de egy idő után mindig eszembe jut Rose. Hiszen,ha megtalálok egy nőben egy tökéletes tulajdonságot,rájövök,hogy Rosalieban is megvolt…és őt szeretem…mindennél jobban,a mai napig…Hiszen minden nap eljő az este,az égre felkúszik az a millió és egy káprázatos,fényes csillag és érzem,hogy nem vagyok egyedül. Nem,ugyanis akármikor felnézek a sötét égboltra,láthatom,hogy ott van Ő.A leggyönyörűbb,a legfényesebb és az enyém. Ő az enyém…örökké…

A One Direction önéletrajzi könyvét  több milliárdan megvették és hitetlenkedve olvasták a sorokat. Leginkább Harryn lepődtek meg, s minden előítéletük elszállt,ugyanis a valóság szöges ellentéte. Mint kiderült ez az eset,a rajongóknak rá kellett jönniük,hogy a dal,ami fél évre rá megjelent,Rosienak lett írva. Azóta,ha ránéznek e göndör hajú,mosolygós férfira,rájönnek az emberek,hogy rosszul ítélték meg. S tudják,ha itt az éjszaka,Harry a lakásának teraszán áll és vidáman üdvözli szerelmét,aki csak a csillagokkal bújhat elő és beszélgethet vele, mígnem Harry ideje is el nem jő….

Kovács Réka novellája:

A dílerem

A nevem Alice Pow. Sose hittem, hogy én leszek az a lány, aki beleszeret egy olyan férfibe, aki elvileg tönkreteszi az életét. Én a főiskoláig egyszer sem ittam, cigiztem vagy drogoztam. Amíg meg nem jelent Brandon Argent. Egy osztályba kerültünk és én, a kicsi Alice mindig bajba kerültem. Engem szúrtak ki a focisták, hogy gyakorolják a tapizást, vagy én voltam az, akit a bálkirálynők megfenyegettek, hogy fogjam vissza magam, vagy felismerhetetlenné vernek. Nem tagadom, sokak szerint okos és szép vagyok. Bár szerintem nem. De nem törődtem velük. Egyedül a tánc és a tanulás számított. Brandon volt a legkedvesebb, sőt össze is verekedett pár sráccal, hogy megvédjen. Megkedveltem. De rájöttem, hogy ő sem tökéletes. Igen, bevallom, randiztunk. Nem is egyszer. Egyszer sem beszéltünk a múltunkról vagy a jövőnkről. Talán nem is volt jövőnk. Egyik este, amikor átmentünk az albérletembe, amit anyuék fizettek, megegyeztünk, hogy végre kiteregetjük a lapjainkat. Először én kezdtem. Bevallottam, hogy volt idő, mikor depressziós voltam és vagdostam magam. Igen, vagdostam. Bran, egészen jól fogadta. Aztán ő jött. És itt tört össze a kis álomvilágom. Minden, amit egy srácban akartam, minden, amit reméltem, hogy soha nem kell átélnem. Még mindig tisztán emlékszem azokra a percekre.

-          Alice, ígérd meg, hogy végig hallgatsz, és nem szólsz bele. – nézett rám könyörgően, mire bólintottam egy aprót. – Valamint, nem mész el, nem küldesz sehova, míg meg nem tudod az okaimat.
-          Ugye nem vagy földönkívüli? – kérdeztem mosolyogva, bár tudtam a választ.
-          Nem. – nevetett ő is, mire megszorítottam a kezét.
-          Akkor nem kell tartanod semmitől. Nem lehet semmi rossz.
-          Te csak azt hiszed. – hajtotta le a fejét. – Drogdíler vagyok, Ali. Drogdíler.
-          Mi? – ugrottam fel. – Nem, nem, nem! Nem vagy az!
-          De. Sajnálom… a családomnak pénz kellett én pedig futárfiúból, díler lettem.
-          Megtudtam az okát. Most pedig menj. – mutattam az ajtó felé, de mindeközben a padlómat szuggeráltam.
-          Alice, édes kicsi Alice… - motyogta, míg a kezét az arcomra simította. – Ne küldj el Csoda országból…
-          Ez nem Csoda ország, sőt nem is Soha ország, Pán Péter. Itt nem maradhatsz örökre. És egy percre se. Most pedig menj!
-          Sajnálom. – suttogta, majd kilépett az ajtón, vele együtt az életemből. Összetörtem. Teljesen. Nem akartam egy ilyen sráchoz vonzódni, legkevésbé tartozni. Pár nappal később már egy éjszakai klubban táncoltam pénzéhes fiúknak. Nem gondoltam, hogy idáig süllyedek, de megtettem. Miután Brandon elment még a városból is, én depressziós lettem. A vagdosásból, pia, a piából, pedig drog lett. Amint ez megtudták a tanáraim, kicsapattak. És amint kicsapattak, a szüleim szeretete is megszűnt. Nem beszéltek velem, sőt még le is mondták az albérletet. A holmimmal együtt az utcára kerültem, majd egy régi motelbe. Ott mindennap megdolgoztam az ételért és a tetőért, ami a fejem felett volt, de nem tudtam sokáig húzni. Be kellett keményítenem. Így elővettem a legrövidebb szoknyáimat, majd egyéjszakás kalandokba kezdtem… Először kellemetlennek éreztem és tudtam, nem helyes, de ha ezt kell tenni, hát ezt kell tenni. Miután lefeküdtem velük, megkaptam a pénzt és leléptem. Viszont tettem egy még aggasztóbb dolgot. Amikor nem figyeltek, mindig megloptam őket. Egyik este épp mentem volna el a következő sráccal, amikor egy idegen megfogta a kezem, majd kihúzott az utcára, onnan pedig egy sikátorba. Először nem ismertem fel, de őt a legrosszabb helyzetben is megkülönböztetem a többi fiútól.
-          Brandon? – kérdeztem remegve, mire kilépett az árnyékból.
-          Alice, mégis, mit képzelsz, mit csinálsz? Miért riszálod ismeretlen srácoknak magad?
-          Nem riszálom. Csacsacsázok. Nem ugyanaz.
-          Alice! – förmedt rám, mire összehúztam magam. – Mond el, mi történt, miután elmentem!
-          Tudni akarod? – kiabáltam már én is. – Elcsesztem. Vagdosás, pia, drog. Miattad. Ha nem védesz meg, ha nem szeretek beléd, akkor nem rúgtak volna ki és a szüleim még mindig szeretnének! Ezt akartad? Tönkretenni engem?
-          Nem! Nem akartam, sajnálom. Nem hittem, hogy ennyire szeretsz.
-          Ennyire szeretlek? Azt hitted üres szavakkal dobálózok? Mit képzeltél? Tudod, mit? Ne mond meg. Utállak.
-          Alice, én, szeretlek és mindig szeretni foglak. Ezt megígérhetem. Egy barom voltam, mégis a világ összes kincséért sem felejtenélek el.

Megráztam a fejem és kifelé indultam a sikátorból, amikor szembetaláltam magam egy sráccal. Pisztolyt tartott felém és remegés nélkül nézett a szemembe. Csupán a megvetés látszódott rajta, majd közelebb lépett.

-          Te kis szuka! Megloptál! – morogta, míg közelebb lépett. Brandon az árnyékból figyelt, de már ő sem bírta tovább.
-          Mégis mit képzelsz? Hagyd a lányt békén! Mennyi kell? – vette elő a tárcáját.
-          Argent. Rég láttalak. Azt híresztelték, hogy eltűntél a városból. Ezek szerint visszajöttél. És ez nem a pénzről szól. Akárki feküdt le ezzel a mocskos ribanccal, mindig meglopta őket. Itt a végkielégítés. – mondta, majd meghúzta a ravaszt. Én csak álltam és nem bírtam mást tenni. Brandon elüvöltötte magát, míg én a földre zuhantam. Hallottam, hogy a srác elmegy, majd Bran letérdel mellém és a fejemet a térdére húzza.
-          Alice, édes kicsi Alice… annyira sajnálom… hívok mentőt! Tarts ki! – mondta, majd pár másodpercig a telefonba magyarázott. Miután letette újra felém fordult, de én nem sokáig bírtam és kezdett lecsukódni a szemem. – Alice! Itt ne merj hagyni! Szeretlek.
-          Én is szeretlek. – suttogtam meggyötörten. – És mindig szeretni foglak. És soha nem utálnálak. Mindig te leszel az én dílerem. – mosolyogtam, majd örök álomba zuhantam.

Veronika novellája:

Kockáztass

Veronika novellája

A sors így akarta

Egy esősvasárnapi napon otthon gubbasztottam és néztem, ahogy az esőcseppek végig folynak az ablaküvegen és így homályossá téve azt. Még látszódott a távolba csapó villámok vége és hallatszott dübörgő hangjuk is. Ahhoz képest, hogy nyár volt, minden második nap eset az eső.

Másnap reggel mikor felébredtem, megéreztem az ablakon beszűrődő napsugarak perszelő érintését, ami arra kényszerített, hogy kinyissam a szemem.

Nagyot sóhajtottam és kikeltem a piha-puha, párnák közül. Rögtön a konyha felé vetem az irányt, hogy a napom egy nagy bögre kávéval indíthassam.

Ahogy leértem az említetett helység felé észrevettem egy üzenetet az asztalon.

Kedves Annie!

Munka ügyben el kellett utaznom, maximum jövő héten tudok haza jönni!

Vigyázz magadra!

Anya

Na persze, mint mindig - gondoltam magamban

Összeütöttem magamnak egy könnyed reggelit majd lementem a partara sétálni. Enyhén fújt a szél, ezért magamra kaptam a piros kardigánom. Sétálás közben megéheztem, ezért célba vettem a közelben lévő kajáldát.

Mikor pedig neki álltam volna megenni az isteni burgeremet, véletlenül nekem ütközött valaki. Az üdítője a pólómon landolt és már éppen készültem volna leordítani a fejét mikor felnéztem és a gyönyörű szemeivel találtam magam szembe.

-Bocsi, bocsi – mentegetőzött azonnal én pedig meg csak álltam ott, mint, akinek a lába a földbe gyökerezett

-Semmi baj – ennyit sikerült kinyögnöm

-De igen is van… tartozom neked egy pólóval

-Nem, dehogy is – mondta és közben már a nevetést sem tudtam megállni

-Legalább azt engedd, meg hogy meghívjalak egy új burgerre – mutatott a földre ahol a szendvicsem hevert, amit észre sem vettem, hogy leejtettem

-Köszönöm nagyon kedves vagy

-Egyébként hova indultál?- kérdezte tőlem miután mindent pótoltunk, ami a földön landolt az előbb

-Csak sétálni a partra.

-Remek. Veled tarthatok?

-Persze. Ha van kedved.

-Van.

- De van, egy kis probléma nem sétálhatok csak, úgy bárki idegennel

- A nevem Nick. És így már nem is vagyok idegen.

-Vezetéknév?

-Nincsen. És téged, hogy hívnak.

-Annie.

-Vezetéknév?

-Annyit adok, amennyit kapok- mondtam nevetve

-Áááá szóval így állunk?

-Így! Egyébként honnan jöttél?

-Chicagóból.

-Tényleg? A nővérem is ott lakik.

-Ez tök jó… Mondd csak, Annie eljönnél velem egy randira?

-Persze.- mondtam egyetlen percet sem hezitálva

Nem gondoltam volna, hogy elhív, de nagyon kellemes meglépetés volt és nagyon örültem neki, így boldogan mondta igent.

*

Este 8 órára beszéltük meg, hogy értem jön kocsival és elvisz engem vacsorázni. Mikor a fekete autója leparkolt a házunk előtt rögtön mosolyra húzódott a szám és szaladtam is kinyitni az ajtót.

-Szia!

-Szia, gyönyörű! Indulhatunk?- közben pedig kinyitotta nekem a kocsi ajtaját

-Persze. És hova is megyünk?

-Majd meglátod! Meglepetés!

-Ne… tudni akarom!

-Légy türelmes!

- Rendben. Addig is mesélj valamit magadról!

-Mit szeretnél tudni?

-Pl. dolgozol valahol vagy suliba jársz?

-Igen egyetemre járok és mellette dolgozom is, Chicagóba jártam eddig, de itt fejezem be az évet.

A munkahelyem pedig nincs messze attól a kajáldától ahol találkoztunk.

-Miért jöttél el onnan, ahol régen laktál?

-Újra akartam kezdeni, egy új lappal!

Megint szólásra nyitottam volna a számat, de közben észrevettem, hogy megjöttünk.

-         Itt vagyunk!

Egy otthonos kis faház volt, aki errefelé lakik, nem gondolná, hogy ilyen nyugodt környék is van errefelé.

-Nagyon szép!

-Örülök, hogy tetszik.

Nick kiszállt a kocsiból majd átviharzott a másik oldalra és nekem is kinyitotta az ajtót.

-Köszönöm.

-Gyere, fáradj beljebb!

Bent egy terített asztal várt minket, amit Nick előre megcsinált. Az asztalon lévő gyertya világította meg az egész szobát és édes illatokkal terítette be az egész kis kunyhót.

-Nick… ez csodálatos!

    -Tetszik?

   -Még hogy tetszik-e?

Közben a közöttünk lévő távolságot egyre inkább csökkentette és végül azt vettem észre, hogy néhány centiméter választja el az arcunkat egymástól.

-Imádom!

*

A randi végeztével Nick hazakísért és mivel kellemes idő volt úgy döntöttünk sétálunk.

-Nagyon köszönöm a mai estét, nagyon jól éreztem magam.

-Én is.

Majd néhány másodpercnek tűnő séta után megérkeztünk, én az ajtó előtt megtorpantam majd szembe fordultam Nickkel.

-Megismételhetnénk egyszer- mondta inkább kijelentve, mint kérdezve

-Mindenképpen.- adtam azért egy beleegyező választ

-Gyönyörűek a szemeid. –mondta és közben már éreztem forró leheletét az ajkaimon… de valami megzavart minket

Kinyitódott mögöttünk az ajtó és a nővérem állt ott

-Vanessa?

-Hugi? Hát itt vagy?

-Mit keresel te itt? –kérdeztem tőle rögtön hiszen csak későbbre vártam

-Hamarabb jöttem. Meglepi!

-Örülök, hogy itt vagy- mondtam és közben kiváltunk az öleléstől és ezután Vanessa szemügyre vehette Nicket is

-Nick?

- Vanessa? Mi a…

- Én…

-Várjunk csak, ti ismeritek egymást?- kérdeztem megdöbbenve

-Igen… ő volt a vőlegényem

-A mid? Ez igaz? – néztem rögtön Nickre

-Várj, te is egy Montgomery lány vagy?

-Igen… ezt nem hiszem el!

Szerintem az lesz a legjobb, ha most elmész Nick

-Ne… Annie, kérlek, had magyarázzam meg!

-Ne, kérlek, most menj el!- majd felviharzottam a szobámba és Vanessa pedig rögtön utánam szaladt, de Nicknek nem maradt más választása, mint elmenni

-Annie, várj meg!- kiabált utánam Vanessa és mikor utolért leült mellém az ágyra

-Mondd el, mi történt! Azt sem tudtam, hogy vőlegényed volt!

-Ez egy hosszú történet…

-Időm az van.

-Legyen. Évekkel ezelőtt találkoztunk fiatalon és szerelmesek lettünk. Pár hónap járás után megkérte a kezem, persze azt hozzá kell tennie, hogy nem szokásos lánykérés volt, ugyanis semmi gyűrű vagy rendes esküvő nem szerepelt a terveink között.

-Miért?

-Nem tudom. Csak egyszerűen nem vágytunk rá. Csak le akartuk úgymond tudni.

-Értem és mi történet?

-Az esküvő előtti estén balesetem volt, egy kocsi elütött

-Mi? Hogy, hogy nem értesítettek minket?

-Megkértem, lefizettem, könyörögtem nekik…tudod a szokásos

-Aha…

-Szóval miután felépültem a balesetből, úgy éreztem nem elég az, amim van és biztos, hogy nem is Nick mellett fogom megtalálni azt, így nem házasodtunk össze

-Mikor volt ez?

-Körülbelül,úgy egy éve. És az óta nem találkoztunk, ezért is lepődtem meg, hogy most itt van. De most már elég a kérdésekből, aludj, késő van már. Majd holnap folytatjuk!

*

-Jó reggelt! – köszöntem mikor megláttam Vanessát a konyhában

-Neked is! Hogy aludtál?

-Jól, köszi.

-Kérsz kávét?

-Persze.

-Amíg aludtál volt a postás és a szomszédban nem messze bált rendeznek ma este és hivatalos vagy  rá.

Valami 50. éves évforduló vagy ilyesmi …nem figyeltem.

-Értem. Jól hangzik, de nincs egy jó ruhám sem.

-Ááá… ne aggódj én hoztam. Ez lett volna a meglepés csak nem volt időm odaadni tegnap, tudod…

-Mutasd!

-Gyere!

Este a bálon:

Mikor beléptem a terembe észrevettem annak a sok embernek a tekintetét, akik mind engem fürkésztek a tekintettükkel. Legszívesebben kiszaladtam volna, de most csak kedvesen mosolyogtam mindenkire. Ahogy egyre beljebb haladtam és nézegettem az épület különlegességeit, megpillantottam Nick-et, aki éppen sietősen igyekezett felém.

-Annie!

-Ne, Nick most nincs kedvem.

-De várj, kérlek, meg kell hallgatnod!

-Jó. Kapsz 5 percet! Számolom!

-Köszi.

-De mielőtt belekezdesz, el kell mondanom, hogy Vanessa már mindent elmondott és még mindig nem hiszem, hogy nekünk együtt kellene lennünk.

-Mindent?

-Igen.

-Az eljegyzésről, a babáról és a balesetről is?

-Ig… baba?

-Ááá persze a lényeget Vanessa kihagyta! A gyerekünk Vanessával!

-Van egy gyereketek?

-Nincs… a baleset miatt Vanessa elvetélt és emiatt nem házasodtunk össze

-Most mennem kell!- majd kiszaladtam a zsúfolt tömegen keresztül, de mikor kiértem észrevettem, hogy szakad az eső, de nem érdekelt csak haza akartam jutni minél gyorsabban. A hideg cseppek végig folytak az egész testemen, éreztem, ahogy egyre jobban átázik a ruhám, és ahogy a sminkem is elkenődik, amit Vanessa egy fél órán át csinált. De a lépéseimen nem lassítottam csak mikor meghallottam, hogy egy fekete kocsiból Nick kiabál nekem.

-Szállj be!

-Nem!

-El fogsz ázni… még jobban!

-Nem érdekel!

-Elmondok mindent, csak szállj be és hazaviszlek!

-Rendben.- egyeztem bel végül

Mikor beültem rögtön megcsapott Nick finom illata és szinte teljesen elkábultam tőle

-Nézd, mi a nővéreddel sok-sok éve szerelmesek voltunk, de nem álltunk készen a házasságra és a gyerekre végképp nem. Majd belehaltunk a baba elvesztésébe, de így kellett lennie. Ma már tudom.

És ez alatt a pár nap alatt amióta ismerlek Annie azt hiszem beléd szerettem. Veled szeretnék lenni. Majd megoldunk mindent! Rendben?

-Rendben!

Majd finoman az ujjait az enyém közé csúsztatta és úgy szorította mintha attól félne, hogy elszökök előle…

A novellákról külön.külön adok véleményeket!

Lányok, közsönöm nektek a munkátokat!

Jövő héten hozom az eredményt!

Xoxo, -D.