Critic Wall

Sziasztok!

Hát akkor lássuk a versenyben résztvevő novellákat!

Lana

Míg a halál el nem választ

Tavasz. Ilyenkor virítanak a virágok, ekkor térnek vissza az elköltöző madarak, majd dalra fakadnak. Kisüt a nap, és beborítja az egész eget fényével. Az emberek sürögnek, forognak az utcákon. De az ez évi március elseje teljesen más volt, mint a megszokott. A kicsiny falucska kihalt volt. Az eső úgy esett mintha dézsából öntötték volna, napok óta csak szakadtak a vízcseppek. A bánat honolt minden házban, a gyász. Szinte minden családban eltávozott az élők sorából valaki. Rokonok, barátok összegyűltek és hegyén, hátán csak sírtak. Ez mind egy csúfos halálos járványnak köszönhető volt.

Viszont senki sem volt olyan rossz hangulatban, mint a polgármester lánya. Gyászruhában ült az ablak előtt, egyre csak a tájat fürkészte. Sötét haja kócos volt. Szeme kiszáradt a sok sírástól. Sminkje elkenődött. Szája kiszáradt.

• Drágám, biztos, hogy most szeretnél menni a temetésre? – lépett be édesanyja a szobájába. A lány hangja rekedt volt és szomorú, de őt nem érdekelte semmi más, csak hogy hőn szeretett férfija visszatérjen a halálból, ez volt az egyetlen kívánsága. Mely sosem válhat valóra, és ezt ő maga is tudta.
• Biztos- gügyögte a nő
• Akkor induljunk- segített föl állni lányának, majd férjével csatlakozva karöltve indultak el a temetőbe

A lányt nem érdekelte, hogy záporozott az eső. Mindenki furcsállta, hogy az oly régen még bolondos lány volt olyan hiú és ilyen csúfos időben tartja meg álmai férfija temetését. A fekete esernyőre, melyet fejük fölött tartottak kopogtak az esőcseppek. Az utcákon megannyi hatalmas tócsa nyúlt szét.

A temetőbe érve fölcsengett a gyászos hangulatú zene, mely még szomorúbbá tette a szertartást. A tiszteletes már várt rájuk. Ők hárman vettek csak részt a temetésen, ugyanis a lány nem akarta, hogy szerelme szertartására a szűkös családon kívül más is elmenjen.

• Kedves hozzátartozók- kezdte a pap a temetés levezetését, amit a lány újabb könnyekkel jutalmazott. Szívében óriási lyuk tátongott. Elvesztette egykori legjobb barátját, kinek már csak ő maradt, és a majdani férjét. A lányt sem az anyja sem az apja nem tudta megvigasztalni.

A férfival az óvodában ismerkedtek meg, és tini koráig a legjobb barátokká váltak. Minden pillanatot együtt töltöttek. Elválaszthatatlanok voltak. Azután az érzelmek a szerelemmé alakultak. A férfi megkérte a szeretett nőt, hogy menjen hozzá feleségül, aki öröm könnyei közt igent mondott. Ezután történt a csúfondáros járvány, melyet a férfi is elkapott, és sajnálatos módon meghalt. Amibe a lány szinte belerokkant, nagyon is megviselte a dolog, de tartogatott valamit titkon a temetésre. Amit soha senkinek nem mondott el a vőlegénye halála óta.

Miután a tiszteletes befejezte a temetésre szánt búcsú szövegét, a lány könnyeivel küszködve fellépett az állványra és mély levegőt véve belevágott a férfitól való búcsúzásra.

• Tudják mi az az érzés, amikor a ragyogó napsütés után mindenre sötétség borul, gyászos hangulat, ami még egy ideig tűrhető viszont napok után őrjítő? Amikor valaki azt mondja, hogy addig veled marad míg a halál el nem választ, és erre válasz az, hogy másnapra távozik az élők sorából? Ha annyit sírsz, hogy több könny nem gurul le az arcodon? Ha kötegestül használod el a papír zsebkendőket, s elhanyagolod magad, mert a miatt az ember miatt éltél, s ő már nincs többé? Ezután életed végéig azzal a tudattal élsz együtt, hogy boldogok voltatok ám ő elment egy másik országba, melynek neve Mennyország. De mondok én valamit- törölte le az újra előbuggyanó könnyeket- én ezt nem tudom elviselni. Maguk nem tudják mi az az érzés, amikor egy valakin függött az életed, mert ő miatta éltél, hogy boldoggá tedd! S ő is elment, én pedig követem…- akadt el a hangja, majd valahonnan a semmiből egy kést húzott elő s a szíve fölé tartotta
• Ne! Kislányom mit művelsz?- csengett föl az édesanyja hangja
• Semmi! Még a halál sem tud minket elválasztani, mert mi egyek vagyunk! Örökké! – ordította a lány, mialatt záporoztak könnyei, s a szívébe döfte az éles kést.

Édesanyja ebben a pillanatban ért föl az állványra, ám már késő volt, ugyanis egy szem lánya halálán volt. A lány elvesztette egyensúlyát így az asszony karjaiba esett. Utolsó szavai a lánynak így hangzottak: „Temess el vele anyám, mert mi egyek vagyunk”. Szemei lecsukódtak s soha nem nyitódtak fel. Anyja teljesítette a menyasszony utolsó kérését. Két személyes fehér márványból készült koporsót készíttetett, amibe lánya és annak szerelme került. A szerelmesek kezét összekulcsolták a koporsóban. Így kézen fogva élhettek tovább a mennyországon túl is.

 

Kádár Kata

Életem egy része

  Szinte minden nap kóvályogva,és félelemmel keltem fel. Hogy miért? Azért mert kurva voltam. Azt az időszakot utáltam, de mégis megtörtént velem, és a pasim vitt bele ezért most már szörnyen undordóm tőle és félek is. Persze már nem kéne félnem, mert börtönbe van de azért még is benne van a pakliban, hogyha kiengedik, újra elrabol.
Egy nap boldogan keltem ki az ágyamból. Szép nyári nap volt. Minden úgy történt, mint mindig. Felkeltem, megreggeliztem, tévéztem, beszélgettem a barátnőmmel és találkoztam a pasimmal. Aki teljesen megváltoztatott, de ezt akkor még nem tudtam. Mikor odaértem arra helyre ahol megbeszéltünk már ott volt.
- Szia. - üdvözölt egy csókkal
- Szia. - öleltem meg
- Hogy vagy?- kérdezte
- Nagyon jól este? Képzeld felvettek a gimibe. - mondtam
- Az nagyon jó. Menjünk ki a parkba, gyere!.- húzta a kezemet
- Áuuu, ez fáj. - mondtam kezemre nézve
- Ja, bocsi. - puszilta meg a kezemet
Vagy 15 percet sétáltunk a parkig, ami nagyon jól telt. Beszélgettünk a jövőnkről. Hogy milyen lesz, ha én gimibe ő meg egyetemre fog járni Igen elég nagy volt a korkülönbség, amit a szüleim se néztek jó szemmel. Mikor odaértünk leültünk egy padra és fagyit ettünk. Egyszer csak egy fekete teherautó gördült elénk kiszálltak belőle és próbáltak berángatni.
- Ne! Jack (a volt pasim) segíts!- kiáltottam, ahogy csak tudtam
- Nem, nem fogok, én adtalak el. - mondta karba tett kézzel
-MI? Segíts már!.- üvöltöttem még jobban
- Majd megbeszéljük. Vigyétek. - mutatott az embereknek és betuszkoltak a kocsiba. A fél utat átkiabáltam, hogy engedjenek, ki de nem tették, hanem lekötötték a kezemet és a számat is. Így csak sírtam és sírtam. Fél órás út után meg ált az autó kirágattak belőle és bevittek egy gyárépületbe, amibe volt egy szoba. Odakötöztek egy székhez és 10 perc múlva belépett Jack . Nagyon ledöbbentem és fel se tudtam fogni hogy mi történt.
- Jól végeztétek a munkátokat mehettek. - adta oda a két izom kolosszusnak é pénzt és máris kimentek
- Jack!.- ordítottam
- Mi a baj kislány?Nem jó itt?- kérdezte körülnézve
- Hol vagyok? Miért adtál nekik pénzt?- kérdeztem zavarodottan
- Te még mindig nem jöttél rá? Hát hivatásos kurvát faragok belőled. Szerinted é szerettelek valaha? Dehogy is. - mondta szemrehányóan
- Én ezt nem értem. - mondtam
- Még nem is kell. - mondta
- Teresa és Leila gyertek ide.
- Igen?- kérdezte az egyik
- Kupáljátok ki. És este már munkába is áll veletek. - mondta és elvittek a lányok
Elvittek egy másik szobába ahol még több lányvolt. Elkezdtek kifesteni és megcsinálták hajamat is majd felöltözttetek. És már készen is álltam az éjszakai műszakra, ahogy ők mondták.
- És mikor mehetek haza?- kérdeztem félénken Teresától
- Innen haza? Soha a büdös életbe, és ne is próbálj megszökni, mert pórul jársz. - mondta
- Valaki már próbált megszökni? - kérdeztem
- Igen szinte már mindenki és mindenkit megvertek. - mondta Teresa
- De én ki akarok innen szabadulni. - mondtam
- Nem fogsz. Állj fel. Elég csinos lettél.
- Köszönöm. - feleltem
- Lányok megjött a kocsi elvisz titeket. - mondta egy fiú
- Várjunk még nem is adtunk neki nevet. Mi a neved?- kérdezte Leila
- Katie. - mondtam
- Akkor legyen a neve….Barbi. – mondta Leila
- Rendben legyen az de most menjünk. –húzott Teresa
Beszálltunk egy kocsiba és kitettek minket, hármunkat egy sarokra szó szerint.
- Na itt is a az első vendég. Kié legyen?- kérdezte Teresa
- Lesz az enyém. - mondta Leila és elment a férfi kocsijába
Pár perc múlva egy másik vendég is jött.
- Barbi ez a tiéd. – mondta Teresa
- De nem akarom. - mondtam
- De a tiéd menj a kocsiba. - mutatott a kocsiba én meg úgy tettem
Lassú léptekkel beszálltam a kocsiba. A férfi, aki volt gyengéd volt, de mégis mikor kiszálltam nagyon rosszul éreztem magam.
- Mennyit adott?- kérdezte Leila
- Nem tudom. - adtam oda pénzt
- 70 rugó nem is olyan rossz. - verte meg a vállam
Miután Teresa is visszaért én leültem, mert azt mondták, hogy többet ne dolgozzak. Éjfél táján haza vitt ugyanaz a fiú, aki hozott Beküldtek egy szobába, hogy ott aludjak. Letettem a párnára az arcom és csak sírtam és sírtam. Nagyon nem akartam ott lenni és nagyon zavarodott voltam. Me gaz is hogy meg kéne szökni. Tudtam, hogy Teresa azt mondta, hogy NE de én mégis meg akartam szökni. Már az éjszaka kidolgoztam a tervet, amibe is vált. Mindennap ki akartam próbálni, de soha nem volt bátorságom és csakúgy teltek a hetek. Igazából nemcsak azért nem csináltam meg a tervem, mert féltem, hanem azért mert rájöttem, hogy nagyon sok pénzt kerestem. D egy nap rájöttem, hogy nem mehet ez így tovább, mert hiányzik a családom. Emlékszem egy keddi nap volt. Kimentem az épület elé azzal az indokkal, hogy cigizek. Pedig nem azt tettem. Az őrök pont előttem álltak. Mikor kijöttem bent meggyújtottam egy papírdarabot, ami elkezdett égni. Az egyik lány rohanva jött ki:
- Gyertek őrök tűz van!
Itt volt azén időm. Befutottak az épületbe az őrök és tudtam, hogy futnom kel amilyen messze csak tudok. De volt az egy bökkenő a magas sarkúm. Gyorsan levettem, és ahogy csak tudtam futottam a fő út felé.  Gyorsan megállítottam egy taxit majd elmentem a rendőrségre ahol mindent bevallottam. Épp mikor kérdezgettek az anyukám jött meg. Annyira, de annyira boldog voltam, hogy újra láthattam. Látta rajtam hogy nem vagyok valami jó passzban ezért hazavitt. Teljesen rendbe jöttem miközben otthon anya ápolgatott.10 nap múlva érkezett a hír hogy elfogták Jacket aminek nagyon örültem. Rá 4hónapra eljött a tárgyalás napja, amitől nagyon rettegtem, de túléltem. Az a rohadék Jack8 évbörtönt kapott és a cinkostársai is börtönbe mentek. Megmenekültem. Lezárhattam életem e részét és most már boldog vagyok. Érzem, hogy minden jól fog alakulni a jövőben.

 Spencer Amelia

 Miss Ashford szeretője

• Jane, kicsim! Siess, Mr. Darcy már vár rád! – kiáltott anyám a szobámba, ahol az utolsó simításokat végeztem magamon.
• Jövök már! – kiabáltam vissza, és felkaptam egy apró fekete szaténtáskát, mibe a legszükségesebb dolgaimat szórtam be. A táska tökéletesen passzolt a szatén fekete hosszú ujjú ruhámhoz, ami kicsivel a térdem alá ért. Arany karkötőket, egy apró fülbevalót, és egy medálos láncot viseltem még, amin a családom címere volt. A lábamon egy fekete magas sarkú volt, a hajam eredeti hullámaiban omlott le a vállamon, smink gyanánt pedig egy vörös rúzst, és némi szemhéjpúdert kentem fel.

Darcy éppenséggel a vőlegényem. Vagy tíz évvel idősebb nálam, és valójában nem is szeretem, de ez nem kívánságműsor. Nekem sajnos nem adatott meg, hogy ahhoz menjek férjhez, akit szeretek, akit én választok. Jane Ashford ilyet nem tehet, ráadásul pár hónap múlva kétszer ennyi birtok lesz a nevemen, amit akkor már úgy írok, hogy Mrs. Jane Darcy. Kedvelem Darcyt, de a szerelemhez sokkal több kell, bár azt hiszem, ő szeret. Vagyis, nem úgy viselkedik velem, mint a többi potenciális kérőm, akik eddig sorban álltak a kezemért. Ő más. Figyelmes, kedves, és zöld szemeiben olyan mérhetetlen boldogság van, amikor rám néz, hogy azt képtelenség szavakba önteni. Mindent megad nekem, és én mégsem viszonzom feleannyira sem az érzéseit, mint kellene. Tisztelem, és tudom, hogy mindenem az övé, de ehhez a frigyhez én csak a hozományommal, és azzal a beleegyezéssel tudok hozzájárulni, hogy nem akadékoskodom vele.

• Ma is gyönyörű, Jane! – mosolygott rám a lépcső alján Darcy. Viszonoztam a gesztust, és elfogadtam a felém nyújtott jobbját.
• Maga sosem fukarkodik a dicséretekkel, Mr. Darcy! – néztem fel rá, zöld szemei azonnal belefúródtak az én mogyoróbarna szemembe. – Mondja, hova visz ma este?
• Ez maradjon az én titkom. – nevetett. – Talán annyival megelégszik, hogy a városban maradunk. És újra esdekelve kérem, hogy szólítson Andrewnak!
• Rendben, Andrew.

Rövid autóút után Darcy London egyik legelegánsabb étterme előtt parkolt le. Udvariasan kisegített a fekete Volvoból, és az étterembe vezetett. Ismerősként üdvözölte a személyzetet, és azonnal egy kétszemélyes asztalhoz vezettek minket. Meg sem lepődtem, hogy ismerős itt. Rendben, mi is gyakran járunk ide, de mindig lenyűgöz a hely. Igazi arisztokrata puccparádé, de gyönyörű minden elnagyolt részletében. Az aranyozott stukkók, a hófehér selyem abroszok, a csokornyakkendős pincérek, a levegő Chanel °5 illata, a bársonyborítású székek és nem utolsó sorban az élőzenét szolgáltató vonós négyes.

• Hogy telt a napja? – kérdezte érdeklődve Darcy, szemeit érdeklődően rám emelte. Megvártam, míg a pincér mindkettőnknek tölt a legdrágább pezsgőből, majd diszkréten elvonul. Egy ideig csak figyeltem az italomból lázasan szökő buborékokat.
• Nos, elég unalmasan… Egy mezőgazdasági gyűlésen voltam apámmal, ahol az új kukoricaaratási eszközöket ismertették. Valójában nem értem, miért kellett ott lennünk, mi nem is termesztünk kukoricát… - csóváltam a fejem, Darcy pedig elnevette magát.
• Én termesztek kukoricát, Loughburgban. Az apja azért rángatta el, hogy tudjon mit kezdeni majd a gazdaságban, és ne legyen miden idegen a számára.
• Ó, ezt nem tudtam.
• Még sosem kérdezte, mit művelek a földeken.
• Mindig akadt más témánk.
• Ez igaz. – bólogatott.
• És folyton csak engem beszéltet, szinte semmit nem tudok magáról, Andrew. – mondtam tettetett szemrehányással hangomban, amin mind a ketten jót derültünk. Ittam egy kortyot a pezsgőből, és ez volt a vesztem. Ahogy felnéztem Darcy zöld szemeiből, a terem másik oldalán ülő kék szempár azonnal rátalált az enyémre. Ettől a pillanattól kezdve nem volt menekülésem, sarokba szorítottak. A szemekhez egy tökéletes arc tartozott. Telt ajkak, határozott vonások, szőke haj. Olyan elemi erővel vett le ez az idegen a lábamról, amilyenre Darcy soha nem lesz képes. Ha középosztálybeli tinédzser lennék, azt mondanám, szerelem volt első látásra. Vagyis, az én részemről. A fiú csak nézett, de semmit nem tudtam kiolvasni a szemeiből. Vagy azért, mert túl messze volt tőlem, vagy, mert tényleg rettentően jól tudja titkolni az érzéseit. Még sosem láttam itt azelőtt, és volt egy sanda gyanúm, hogy nem az én köreimből jött. Kifogástalan a megjelenése, de a tartásában nincs az a veleszületett fennköltség, ami sajnos még bennem is megvan.
• Jane, jól érzi magát? – kérdezte aggodalmasan Darcy.
• Persze, miden rendben csak egy pillanatra elgondolkodtam, ne haragudjon. – néztem rá bocsánatkérően, bár tudtam, hogy már azelőtt megbocsátott nekem ezért, minthogy kértem volna. – Ha megbocsát egy pillanatra, kimegyek a mosdóba.
• Hogyne. – azonnal felpattant, és csak akkor ült vissza, amikor betoltam a székem.
• Rendelne helyettem is? Azt hiszem, már kívülről tudja. – csak minél előbb szabadulni akartam innen. Az a fiú veszélyes. Látszólag fiatalabb is nálam. Jobb, ha még csírájában fojtom el, amit esetleg iránta érezhetek. Leszegett fejjel kanyarogtam a mosdó felé, de az ajtóban beleütköztem valakibe. – Elnézést… - hebegtem, amikor felnéztem, és ugyanazzal a kék óceánnal találtam szembe magam, mint nem egészen két perce az asztaloknál.
• Jó estét! – búgta mély baritonnal, ami most sokkal szebb zenének bizonyult, mint kinn a vonósok Mozart etűdjei. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam; Matt Adams.
• Örvendek, de ha nem bánja, szeretnék a mosdóba menni. Nem akarom megvárakoztatni a kísérőmet.
• Maga gyönyörű. Gondolom rögtön észrevette, hogy elbűvölt. – igazából nem, de inkább nem kötöttem az orrára.
• Sajnálom, Mr. Adams, nekem erre nincs időm. – próbáltam kikerülni, de nem engedett.
• Muszáj megismernem magát!
• Bocsásson meg, talán nem fogalmaztam világosan, nem vagyok egyedül! – még sosem voltam ennyire zavarban. A szívem a torkomban dobogott, az arcom pedig lassan a rúzsom színét veszi fel.
• Nem akarok kellemetlennek tűnni, de úgy érzem, nekünk találkoznunk kellett! – mondta határozottan, és behúzott egy sarokba, ahol csak halvány világítás fénylett.
• Éppenséggel kifejezetten kellemetlen! – sziszegtem, és ránéztem a csuklómra, amit az ő erős, de puha ujjai fogtak közre.
• Sajnálom, nem vagyok hozzászokva, hogy a nők nem alélnak el a nevem hallatán.
• Honnan kéne ismernem? – néztem értetlenül.
• Talán mindenhonnan… Az utóbbi időben a csapból is én folyok, a bandámmal együtt. Azt ne mondja, hogy még sosem hallott a Massive Feverről. – nézett kicsit csalódottan. Hogy ne hallottam volna? Az új Beatles. Ők még az én rétegeimbe is elértek az utóbbi pár hónapban, de legkisebb gondom is nagyobb annl, minthogy holmi fiúcsapatokat figyeljek gyerekes rajongással.
• Sajnálom, hogy kiment a fejemből. Természetesen tudom, hogy létezik az együttes, de félek, nagyobb feladatokat kell megoldanom, és időmből még nem tellett, hogy magukért vesszem el. – mondtam gúnyosan, de ő továbbra is áhítattal nézett rám.
• Maga más. Más, mint a többiek. Hisz ön a szerelem első látásra teóriában?
• Nincs lehetőségem, hogy higgyek benne.
• Pedig éppen ez történt velünk. – szólásra nyitottam a szám, ujjait a számra tette. – Meg se próbáljon ellenkezni!
• Azt hiszem, magának megártott a bor, vagy a pezsgő… Fiatalnak tűnik az ilyen komoly vacsorákhoz.
• Nem sokkal fiatalabbnak, mint maga. – csak próbálja elhitetni velem, hogy ő is a huszonnegyedik évét tapossa, és itt esek össze nevetőgörcsben. – Találkoznom kell magával, de nem itt, nem most! Holnap jöjjön Big Ben bejáratához, ott fogok várni magára, pontban este hatkor. – ennyi volt, elviharzott. Innentől csak foltokban emlékszem az estére, Darcy szóvá is tette, hogy szótlan, és szétszórt vagyok, amit ideiglenes rosszulléttel magyaráztam, mire azonnal hazafuvarozott, még a desszertet sem vártuk meg.

Másnap reggel gyomorgörccsel ébredtem. Elmenjek? Ne? Úgy érzem, ha nem mennék, valami olyan dologról maradnék le, ami megváltoztatja az életem. Ezt nem kockáztathatom. Még akkor sem, ha nem lehetünk együtt. Igaza volt, ez szerelem volt első látásra, de joga van tudni, hogy nincs jövőnk. Nekem pedig nincs kedvem feleslegesen idegesíteni magam, hogy úgy járjak, mint anyám, és már a harmincas éveim elején felkeresni egy pszichológust… Talán mindkettőnknek jobb lesz, ha itt befejezzük. Ő falhatja a nőket rock sztár módjára, én pedig ülhetek a kukoricagyűléseken, és gyerekeket szülhetek Darcynak. Darcy… A nehezítő tényező, azon felül, hogy Matt középosztálybeli sztárocska, akit felemelt a média. Hogy jönnék én ahhoz, hogy átverjem a világ legönzetlenebb és legodaadóbb emberét? Lehetetlen.

Egyhangúan végeztem a napi teendőim, ami apámnak fel is tűnt, és többször rám szólt, hogy ne viselkedjek úgy, mintha valamelyik ősünk szelleme lennék, aki visszajár. Nem tehettem róla. Minden gondolatomat kitöltötte egy bizonyos tengerkék szemű Matt Adams, aki pontban hatkor vár a Big Bennél.

Idegesen kapkodtam a fejem, és vagy százszor megnéztem az órám, de azon már vagy fél órája hat óra volt. Egyszer egy szőke fej bukkant elő a tömegből, napszemüvegben, hanyag eleganciával közeledett felém.

• Hát eljött! – mosolygott, és egy puszit nyomott az arcomra.
• Jane.
• Hogy?
• A nevem. Jane Ashford. – mondtam, és a jobbomat nyújtottam neki.
• Ezzel megvolnánk. Most már tegezhetem. Jane, gyere velem! – nevetett, kézen fogott, hogy esélyem se volt tiltakozni, és egy kék BMW-hez vezetett, kinyitotta az anyósülés felöli ajtót, aztán behuppant mellém.
• Hová megyünk? – érdeklődtem, és ahelyett, hogy féltem volna, hogy egy vadidegen autójában ülök, és Isten tudja, mit tervez velem, talán elrabol, olyan biztonságot éreztem mellette, mint még soha.
• Hozzám. Ott nyugodtan beszélhetünk.

• Mesélj magadról! – fordult felém a fekete bőrkanapén. Mind a kettőn kezében egy pohár vörösbor volt, a térdünk összeért, ahogy elém fordult. Elpirultam. Remek…

• Mit mesélhetnék? Csak olyan vagyok, mint a többi kékvérű felsőosztálybeli… Birtokaim vannak, hatalmas házaink, a legjobb iskolákba jártam, nevelőnőm volt, és tagja vagyok a golfklubnak.
• Nem hangzik túl érdekesnek… Nem illesz oda. Benned annyi élet van, és a szemed csk úgy ragyog. Nem tudlak elképzelni egy gyűlésen, vagy hasonló… - csóválta a fejét, és átható kék szemeivel tanulmányozott közben.
• Pedig így van, gyűlésekre is járok. És veled mi a helyzet?
• Átlagos tinédzser voltam, amíg nem jelentkeztem három barátommal az X Factorba, amit megnyertünk, és most mi vagyunk Anglia kedvencei. Igazi habcsókos sikertörténet. Nem túl fantáziadús. Nem jövök se nehéz körülmények közül, se nem fogyatékos az egyik családtagom. Egyszerűen csak szeretek énekelni, és ezt a többi embernek megmutatni. – hirtelen elhallgatott, és kivette a kezemből a poharat hogy az övé mellé tegye az üveg dohányzóasztalon.
• Mit csinálsz? – kérdeztem.
• Megcsókollak.
• Nem lehet. – toltam el gyengéden.
• Miért nem?
• Menyasszony vagyok. – nem így terveztem, hogy elmondom, de kinn van. Így még esélye van észbe kapni, mielőtt valami olyat teszünk, amit nem lenne szabad.
• Nem érdekel! – oké, ennyit a tiszta gondolkodásról. Vadul csapott le ajkaival, nyelvével azonnal bebocsátásért imádkozott, és amikor a nyaka köré fontam a karjaim, ujjaimat a hajába mélyesztve, nemes egyszerűséggel felkapott, és a hálóba cipelt.
• Nem tehetnénk ezt! – suttogtam a szájába, de elvesztem, esélyem sem volt leállítani magunkat. ott csókolt, ahol ért, a ruhák fénysebességgel tűntek el rólunk.

• Sosem bocsátom meg magamnak, hogy boldog vagyok. – mondtam a mellkasába, amikor már a fehér takaró alatt feküdtünk, testünket egymásba fonva. A hajamat simogatta, és amint kimondtam a mondatot, egy csókot adott a fejemre.
• Nem te döntöd el, hogy mi a sorsod… Ahogy én sem. Te az enyém vagy, és én a tied.
• Nézz rám! – tornáztam fel magam ülésbe. – Jane Ashford vagyok, huszonnégy éves, Andrew Darcy, Netherfield és Loughburg birtok tulajdonosának menyasszonya, és már most szeretőm van…

 

 Gönye Gabriella

 A bánatom

 Kövér és csúnya vagyok, a fiúk rám se néznek, ha mégis akkor pedig beszólogatnak. Az iskolában megy a szekálódás, a lányok és fiúk egyaránt mondják rám a bántóbbnál bántóbb szavakat. Nem szólok vissza, úgy teszek mintha nem érdekelne, belül mégis fáj. Szeretnék olyan lenni, mint a vékony szép lányok. Szeretnék úgy öltözködni ahogy mások. De nem tehetem meg, csak még jobban lenéznének. Foglalkozok mások véleményével ez a baj, nem az vagyok akinek mutatom magam, teljesen más vagyok. Most mintha egy krumplis zsákba öltöznék minden nap, úgy nézek ki. Mégis mikor meglátok nálam kövérebb lányokat akik sokkal nőiesebben, merészebben öltözködnek, elgondolkozom azon, hogy én miért nem merek ilyen ruhákat magamra venni?! Aztán eszembe jut, hogy én magam is lenézem őket, mert úgy tesznek mintha vékony lányok lennének, holott túlsúlyosak. Mindig volt olyan aki lenézett a súlyom miatt, oviban, suliban alsóban, felsőben és most középiskolában is. Mikor végig megyek a folyosón, vagy megyek le a lépcsőn, érzem a felém áramló lenéző pillantásokat, hallom a nekem szánt bántásokat, mégis nevetve megyek tovább. Akárhányszor hallok valami bántó dolgot, elhatározom magamban, hogy lefogyok, nem eszek többet olyan sokat, de nem megy. Nincs akkora akaraterőm. És mégis őrlöm magam, hogy nincs pasim, hogy nem vagyok menő, hogy miért félek azoktól akik beszólnak nekem?! Legtöbbször sírhatnékom támad, ha mondanak valamit ami rosszul esik, vagy néha, ha  a barátnőim mesélnek arról, hogy milyen jó volt a barátjával a hétvégéje, vagy a napja, eszembe jut, hogy nekem talán sosem lesz pasim, akit átölelhetek ha úgy szeretném, nem bújhatok hozzá, nem csókolhatom meg. Vagy akkor is sírhatnékom támad, mikor a barátaim mesélik, hogy milyen jó volt buliba menni, engem sosem hívnak el bulikba, és néha rosszul esik. Sokszor arra gondolok, biztosan azért nem hívnak, nehogy leégessem őket, a kinézetemmel. Persze ez nem így van…remélem. Sokszor úgy érzem, jobb, hogyha neten beszélgetek a directioner társaimmal, mert ők nem tudják, hogy is nézek ki valójában. Imádom a barátaimat, nem erről van szó, csak sokszor ha elhívnak valahova, azért utasítom vissza, mert nem akarom leégetni őket, és néha az is eszembe jut, csak azért hívnak el, és azért kedvesek velem, hogy ne bántsanak meg. Persze én mindent túl aggódok és mindig negatívan gondolkozom. Sportolni szereket, főleg focizni, de még év elején elkezdtem járni foci edzésre, nagyon vártam azt a napot, hiszen előtte már fociztam és kíváncsi voltam milyen lesz újra csapatban játszani. Hát rosszul sült el. Ott is beszólt pár lány, én pedig úgy gondoltam az iskolában is elég hallgatnom ezeket, úgyhogy inkább abbahagytam. Minden vágyam, hogy egyszer úgy öltözködhessek, mint más, szép lányok és akkor majd én nevetek gunyorosan azoknak az arcába akik engem bántottak.

 A halál csókja

 Lana egy átlagos lány aki -mint minden ''nagymenő'' - mindig többet és többet akar.
Egy őszi nap volt. Az eső esett, a szél fújt, és a lány azért aggódott, hogy a haja egyben maradjon.
Hazafelé tartva egy fekete ruhás megfigyelte őt, s jegyzetelt. Sejtette, hogy valaki figyeli de azt hitte csak képzelődik.
A házukhoz érve megtorpant a kis járdánál.
Minden lángokban állt, és szeretett szülei égve rohangáltak az udvaron. Ő csak nézte döbbenten az eseményeket.
Könny szökött szemeibe mikor szülei összeestek és szeme láttára meghaltak.
Hetekig volt lelkiismeret furdalása, hogy nem segített szülein.
A fekete ruhás a nyomában volt, a megfelelő alkalmat keresve.
A lány egyre rosszabbul lett.
Tanárai pszichológushoz küldték.
A nő próbálta visszahozni az életbe de nem tudta.
Néhány orvosi vizsgálat után kiderült, hogy a lánynak daganat van az agyánál.
A fiú -akivel rég össze szeretett volna jönni- sikerült neki.
Miután kiderült, hogy csak hetei vannak hátra nem várt tovább.
Egy nap ketten mentek ki a temetőbe.
-Milyen szomorú... - szólalt meg a fiú. Lana leguggolt a sír mellé.
-Hát...nem élhetünk örökké. Hamarosan én is követlek titeket. - a fiú szeme tágra nyílt a döbbenettől.
Néhány könnycseppet ejtett a lány aztán elindultak.
A fiú úgy tett mintha nem is tudott volna erről az egészről.
Minden egyes napot különlegessé tett a lány számára. De ez a nap különleges volt. A lánynak. Egy jósnőhöz mentek.
-Miben segíthetek lányom?
-A szüleim meghaltak és szeretnék elbúcsúzni tőlük. Egyedül. - nézett szerelmére. Bólintott és kiment. A jósnő megjelenítette a szülőket.
-Anya, apa...hol is kezdjem? Annyira sajnálom ami történt. Nem tudtam mit tenni. Pánikolni kezdtem és leblokkoltam. Bárcsak itt lennétek. Szükségem van rátok.
-Ne aggódj kincsem semmi miatt. Hamarosan együtt leszünk. Csak élvezd ki a napokat amíg lehet.

''De hány napig élhetek még?''

-Ti intéztétek így igaz? Hogy ne szenvedjek miattatok. És a bűntudat se kínozzon.
-Nem mi döntünk az életedről! - mondta az apa. Aztán feltette a kérdést amitől félt.
-Há...hány napig...lehetek még itt? Meddig?
-13 nap összesen. - a lány lerogyva a padlóra zokogásba kezdett.
Hiányoztak neki a szülei, de nem akart meghalni sem.
Szerelme felállította és elmentek.
Minden nap rettegett, hogy el kell búcsúznia a szeretett férfitól.
Ezen a napon viszont a fiú valami igazán különlegeset tervezett.
Amint a lány a megbeszélt helyre ért a fiú letérdelt elé s megkérte a kezét.
Habozás nélkül igent mondott.
De tudta, nem fognak összeházasodni. 13 nap túl kevés, és idő sem lenne erre.
Elhallgatva az igazságot, mosolyogva tűrte a kínt és fájdalmat amit maga után hagy majd.
Az utolsó napokban a lány otthon maradt szerelmével. Gyenge volt és sebezhető.
Eljött a nap amitől mind ketten féltek. Egy utolsó kérése volt még a lánynak.
-Ígérd meg, hogy mindig hű leszel hozzám és mást nem fogsz szeretni. - a fiú sírva bólintott. Ígéretét egy csókkal pecsételte.
A fekete ruhás eljött a lányért, s egy csókkal elvitte lelkét.
A fiú karjai közt halt meg.
Majd' belehalt a fájdalomba, de el kellett viselnie.
Ígéretét megtartotta.
30 év után sem volt senkije. 

Nos ezek voltak azon a csodálatos művek! És már csak egyet kell aludni és kiderül, hogy ki nyer! Addig is jó olvasást!

Pusz: *Dorka*