Critic Wall: május 2013

Sziasztok!
Kirakom a novellákat, és mint mondtam, mindegyik nagyon jól sikerült!
Jó olvasást! :D

Dorinda novellája:

Kínzó érzelmek

Tavaly ilyenkor a barátaimmal elmentem egy szórakozóhelyre mondanom sem kell remekül, éreztük magunkat. Kathy és Jack együtt ment el, így egyedül kellett hazaindulnom. Még a vak is látta, hogy teljesen oda vannak egymásért ezért nem akartam elrontani a kettőjük között kialakult idill hangulatot. Lassú léptekkel mentem a köves utcán. Előttem a lámpák pislákolni kezdtek, majd egyazon percben elaludt az összes. Teljes sötétségbe burkolózott az egész utca. Alig láttam valamit, de szerencsére többször megtettem ezt az utat, így még sötétben is jól tudtam tájékozódni. A cukrászda előtt állt egy alak, de ilyen sötétben nem tudtam megállapítani, hogy az illető férfi vagy nő. Ha érzésem nem csalt az alak épp engem bámult.

- Megint képzelődsz! Miért bámulna?- nyugtattam meg magam és tovább sétáltam. A hátamat erős szél csapta meg ezért a fekete bőrdzsekimet, jobban összehúztam magamon. Hirtelen jött ötlettől vezérelve hátra fordultam, hogy meggyőződjek arról, hogy néz-e még az a férfi vagy nő. Mikor megfordultam nem, hogy a cukrászda, de az egész utcán nem láttam, egy árva lelket sem. Kihalt volt, egy autó sem száguldott végig e poros utcán. Kezdtem félni! Egyedül voltam mégis úgy éreztem rajtam kívül más is, van az utcán és követ engem.

Elhagyva a nagy házakat és a főutat, betértem a hazafelé vezető útra. Ebben a kései órában egyáltalán nem tűnt barátságos az ösvény. Gyorsabb tempóra váltva, mentem végig az autók által „kijárt” úton. Az út baloldal tele volt fával, míg jobboldalon sivár pusztaság tárult elénk. Nem sokall később halk neszekre lettem figyelmes. S a sötétben megpillantottam egy sötét alakot, aki felém közeledett. Megtorpantam. Rossz előérzetem támadt és irányt változtattam. Rohanásba kezdtem, de az alak észre vétlenül elém került. Az egyik percben még a túl oldalt sétált most, pedig előttem áll, s veszélyes tekintettével tetőtől talpig végig mért. A hideg futkosott a hátamon mikor tekintetét rám szegezte.

- Mondd csak, egy ilyen gyönyörű lány, mint te, miért sétál egyedül ebben a késői órában? – széttárta a kezét és hátborzongató mosolyt lejtve folytatta.

- Remek illatod van!- mondta kiéhezett tekintettel és magához rántva beleszagolt a hajamba. A rémület, melyet akkor kaptam leírhatatlan volt. Arca megváltozott, megtorzult és a szeme vérvörös színben pompázott. Nem mertem megmozdulni, kővé dermedtem a fiú szorosan tartó kezeiben. Kiabálni akartam, de meg se tudtam szólalni a sokktól. Szemfogait látva döbbentem rá, hogy nem egy átlagos emberrel van dolgom, hanem egy vámpírral. Nem sokáig gondolkozhattam azon, hogy vámpír-e vagy sem, mert hirtelen a nyakamhoz emelte száját és kiálló fogaival felsértette a vékony bőrt. A vért, mely nyakamon végig folyt nyelvével lenyalta majd ellökött magától.

- Nem is tudod, hogy mennyire örültem a találkozásnak!- mondta majd az állán végigfolyt vért letörölve, elsuhant mellőlem.

Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna arra a szörnyetegre. Mikor végre kezdtem helyre rázódni, újra megjelent, de ez úttal nem akart elmenni az életemből SOHA.

- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem határozottan.

- El akarsz felejteni, ugye? Van egy rossz hírem! Nem fogok elmenni.- mondta gúnyosan.

- Apropó még be sem mutatkoztam! A nevem: Carlos.- mondta nagyképűen.

- Nem érdekel, hogy hívnak! Csak hagyj engem békén!- mondandóm hallatán a szemét forgatva cinikus hangnemben átvette a szót.

- Kedves Jessyka! Amit mondasz mind szép és jó, de nagyon naiv, vagy ha azt hiszed, hogy könnyű lesz engem elzavarni. Ha én úgy döntök, mégpedig úgy döntöttem, hogy maradok, és minden nap meglátogatlak, akkor az úgy fog lenni… ja és ha el akarsz menekülni, hát tedd meg, de tudd, hogy bárhová mész. Én mindig meg foglak találni.

Szavához hűen minden nap ő kísért haza. Féltem tőle nagyon is, féltem hogy újra megharap, de nem tette. Sok idő eltelt, mikor már egyáltalán nem éreztem magam rosszul a közelében, sőt megszokottá vált számomra, hogy Ő az, aki hazakísér. Nem úgy tekintettem rá, mint egy szörnyre, hanem mint egy…

Nem is tudom talán, mint egy barátra vagy egy fiú, akit nagyon szeretek! Kezdtem gyengébb érzelmeket táplálni iránta. Féltem tőle és szerettem egyaránt, s nem tudtam, mit kezdjek ezzel a helyzettel. Egy nap aztán kikelve önmagamból tudattam vele, hogy gyűlölöm, és nem akarom, hogy mindig kísérgessen. Régen azt mondta, nem tudok neki semmi olyat mondani, amiért elmenne, de tévedett. Mert szavaimmal igenis megbántottam. Az nap egyedül sétáltam haza. Hideg volt és elfejtettem magammal vinni a felsőmet, így a kék topom előtt kezeimet összefonva mentem tovább. Nagyon hiányzott Carlos! Hetekig az ágyamban sírtam vagy visszagondoltam az együtt töltött időkre. Nem tudtam, mi történik velem. Sírtam egy olyan vámpírért, aki megharapott. Ez őrültség. Azt hittem örülni fogok, ha kilép az életemből Carlos, de épp az ellenkezője történt. Bánatos voltam és nagyon hiányoltam a fiú hangját, nevetését, mosolyát és mindent, amihez köze volt. Néhány dologra rájöttem: egy, hogy nagyon szeretem Őt és arra, hogy nem attól féltem, hogy bántani fog, hanem attól, hogy megszeretem és elmegy. A felismerés után és miután bevallottam önmagamnak, hogy igenis szeretem Őt sokkal jobban fájt, hogy nem volt velem. Szilánkjaira tört a szívem.

A város ünnepséget tart, melyre én is hivatalos vagyok. Sok ember összegyűlt, ám én csak egyet láttam mindközül, Carlost. Meglepetésként ért viszontlátása, ám nagyon örültem neki.

Tekintetünk találkozott és fejével a kijárat felé bökött. Bólintottam és elkülönülve a többi embertől elhagytuk az épületet.

- Jó újra látni! – mondtam erőltetve és leültem az egyik lépcsőfokra. Látva őt felerősödött bennem tudat, hogy mindenkinél jobban szeretem.

- Téged is!- felelte kedves hangon és követve példámat, ő is helyet foglalt.

Rádőltem vállára és bevallottam, azt, amit már oly rég meg kellett volna tennem.

- Nagyon hiányoztál! Tudod, amikor nem voltál velem minden olyan értelmetlenné vált. Nagyon fontos vagy számomra.

- Azért mentem el, mert fájt mikor szembesítettél azzal, hogy utálsz miközben én, szeretlek. – nem kicsit lepődtem meg kijelentésén.

- Nem utállak… valójában szeretlek! – mondtam őszintén, és bele néztem a csillogó zöld szemeibe s válaszomra ragyogott, szinte világított a szeme.

Szerelemet tükröző szemeiben elveszve közelebb húzódott hozzám, majd megcsókoltuk egymást.

- Mikor elmentél megfogalmazódott bennem egy kérdés, amire az óta sem kaptam választ. – mondtam sejtelmesen, mire ő kérdőn nézett rám.

- Soha nem találkoztam még veled azon a bizonyos este előtt. Te mégis tudtad a nevem! Mégis honnan? – kérdésemen egy kicsit sem lepődött meg. Egy féloldalas mosollyal jutalmazva kezdett bele a regélésbe…..

Vége?!

Veronika novellája:

Egy álom vége?

A nevem Ally Clark és egy teljesen átlagos tinédzser lány vagyok.

Már 8 éves korom óta csak arra vágyom, hogy profi balett táncos legyek. Híres és elismert, aki sok embernek vált a példaképévé.

Most töltöttem be a 16-ot nem is olyan régen és a szüleim szerint szinte semmit nem változtam. Ugyanaz a bátor, életvidám, álmodozó lány vagyok, aki akkor voltam.

Az egyik teljesen megszokott napomat kezdtem:

Suli majd pedig a balett óra. Minden nap volt balett oktatás, de én sosem tudtam megunni. Minden lépést egyre jobban élveztem és minden lépéssel egyre közelebb éreztem magam a sikerhez. Az oktatóm szerint mindenkinél keményebben dolgozom a csoportból és nagyon tehetségesnek is tart.

A sulinak már vége volt és éppen készültem elhagyni az épületet. Letettem a lábam az útra mikor meghallottam, hogy valaki az én nevemet kiabálja.

- Ally!

Hirtelen 180-os fordulatot vettem, de aztán már csak egy dudálást halottam és egy éles fékezést. Teljesen lefagytam és úgy éreztem mintha a lábam a földbe gyökerezett volna. De szerencsémre valaki a megmentésemre sietett.

Erős karokat éreztem a vállamon és arrébb lökött a helyemről. Én a földre estem ő pedig egyenesen rám.

Egymás szemébe néztünk majd hirtelen minden elsötétült és…

Elájultam

A következő dolog, amire emlékszem, hogy mindenki körül áll és a helyes fiú, aki megmentett pedig a mentőket próbálja elérni.

Mikor meglátta, hogy ébredezem közelebb hajolt és oda suttogta, hogy:

- jól vagy?

- igen, csak fáj a fejem és a lábam… Aáá a bokám!- kiabáltam mikor megérintette az említett testrészt

- Megnézem. Jó?

- Rendben.

Majd megjelent egy tanár, aki rögtön kérdezgetni kezdett és miközben a titokzatos fiú elmesélt neki mindent a mentők is megérkezek.

Majd éreztem, hogy valaki az ölébe vesz, felnéztem és megint azzal a gyönyörű kék szempárral találtam szembe magam, mint amelyikkel pár perccel ezelőtt.

- Gyere, bemegyünk a kórházba!- mondta egész vidám hangon, de éreztem, hogy ő sem volt nyugodt csak engem akart jobb kedvre vidítani.

Valamiért úgy éreztem, hogy megbízhatok benne, nem tudom miért, de nagyon jó érzés volt a karjaiban lenni. Azt kívántam bárcsak soha ne engedne el, mert itt biztonságban vagyok!

Majd bevittek a kórházba ahol valamilyen altatót adhattak, mert mikor már felébredtem a szüleim és szinte minden barátom ott volt a kórházban. Körül álltak és tekintetükkel mind engem fürkésztek!

Majd mikor az orvos bejött azt mondta:

- egy kis pihenésre lenne szüksége Miss.Clark-nak. És kiküldött mindenkit csak anyáék maradhattak bent még pár percig.

- Hogy vagy?- kérdezték azonnal a szüleim

- Mi történt?- kérdeztem vissza

- Hát, egy kocsi majdnem elütött, de szerencsére Dean még időben ellökött a kocsi elől. De azért rendesen beverted a fejed és…

- És mi?

- A bokád… nos, eléggé megsérült, biztosan mikor elestél… vagy nem is tudom… óóó… én, annyira aggódtam érted, kicsim - majd előtörtek a könnyei és szorosan megölelt

- Ez mit jelent?

Majd mikor összeszedte magát egy kicsit folytatta.

Annyira megsérült a bokád, hogy az orvos szerint nem táncolhatsz többet

- Mi?- estem rögtön kétségbe

- Nem biztos a dolog, de az biztos, hogy a közel jövőben semmi kép nem szabad, hogy komoly terhelés érje!

- Nem az lehetetlen, a tánc az életem!

- Sajnálom, szívem.

- Légy szíves, megtennétek, hogy egy kicsit magamra hagytok…

- Persze. - majd mind ketten megöletek és kimentek a teremből.

1 hét múlva:

Még mindig nem voltak túl bíztatóak az eredmények és ráadásul el kellett viselnem, már 6 teljes napja a gipszet a lábamon. Már sokadik bögre kamillateával végeztem és úgy éreztem nem is semmi másból az életem csak a teából, az újságokból, na meg persze a matek háziból. A gondolataimból a csengő hangja zökkentett ki.

- Megyek én! – mondtam egyből, hiszen egy hete a kanapén ülök és mindenki egy porcelán babaként bánik velem.

- Ne, majd én!- szól anya a konyhából kiabálva és sietős léptekkel haladva az ajtó felé.

- Ne, ne, én!

Odabicegtem az ajtóhoz és kinyitottam.

- Szia Ally!

- Szia Dean!

Dean a balesetem óta mindennap meglátogatott. Beszélgettünk és nagyon megkedveltem.

- Hogy vagy?- kérdezte és közben le sem vette a szemét rólam

- Jól. Köszi. Gyere be!

- Köszi.

- Javul a helyzet? Mit mondanak az orvosok?

- Nem egészen. - szomorodtam el. De nem akartam, hogy lássa, hogy szomorú vagyok, ezért rögtön témát próbáltam váltani.

- És veled mi a helyzet?

- Ne terelj! Mi a baj?

- De honnan?

- Láttam rajtad.

Én végig a padlót bámultam zavaromba. Ezután közelebb lépett és az állam alá nyúlt és megemelte egészen addig, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Minden rendben lesz. - mondta teljes nyugodtsággal a hangjában. Közben pedig elkezdte simogatni az arcom. Ami nagyon jól esett és úgy érzetem igaza van és tényleg minden rendben lesz. Azt kívántam bár csak megállna az idő és örökké az ő puha érintéseit élvezhetném, de valami, vagyis valaki megzavart minket…

- kicsim, ki az?- kiabálta anya konyhából és ekkor mindketten a hang felé néztünk és ő pedig egy nagy lépést arrébb lépett. Majd egy nagy mosolyt intézett felém, amitől majdnem elolvadtam.

- Szia Dean! Örülök, hogy eljöttél. - üdvözölte anya is Deant.

- Köszönöm asszonyom.

- Ally kísérd be Deant a nappaliba - és az említett helység felé mutatott

- Rendben.

- De legyél készen az indulásra, apád nem sokára itt lehet és megyünk az orvoshoz.

- Rendben.

Dean odalépett hozzám majd segítő kezet nyújtott.

- Igazán nem kell…

- Ne ellenkezz, segítek!- mondta tettetett szigorral a hangjában

Erre én beleegyezőleg felé nyújtottam a kezem.

- köszönöm szépen.

Beszélgettünk és nevetgéltünk, nagyon jól telt az idő, élveztem a társaságát. Talán mát túlságosan is…

Majd hamarosan megérkezett apa is és bementünk a kórházba, Dean ne tartott velünk mivel úgy gondolta nem kar zavarni.

Az orvosi rendelő:

Ott ültem az orvosi ágyon és a szívem a torkomban dobogott. Lóbáltam a lábam és a szememmel pedig csak az óra mutató mozgását követtem. Gondolataimból az ajtó nyikorgása zökkentett ki, ugyanis belépett egy fehér köpenyes férfi egy aktával a kezében. Az orvos.

- Nos, kisasszony, lássuk, hogy állunk!

Levette rólam a gipszet és megvizsgálta a bokám. Próbáltam leolvasni az arcáról valamit, de semmilyen érzés nem tükröződött az arcán.

- Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm… nem javult semmit. Attól tartok fel kell hagynia a tánccal Miss.Clark.

Új gipszre most már nincs szükség. Pár hét múlva jöjjenek be egy újabb vizsgálatra és… még egyszer nagyon sajnálom.

- de nem… nem… én nem- kétségbe estem és próbáltam megnyugodni, próbáltam vissza tartani a sírást, de nem tudtam és éreztem, ahogy a forró könnycseppek legördülnek az arcomon.

- Most mi tévő legyek?- suttogtam magam elé szinte alig hallhatóan

Ezután hazamentünk. Anyáék nem tudták mit mondhatnának, hogy megnyugtassanak és mindennel próbálkoztak, de semmi sem hatott. Nem tudtak felvidítani.

Mikor hazaértünk rögtön felszaladtam a szobámba. Anyáék is úgy gondolták, hogy adnak időt feldologzni mindezt, így egyedül hagytak egy kis időre.

Az ágyamon ültem és sírdogáltam, majd eszembe jutott valami és a szekrényemhez léptem.

Kitártam a szekrény ajtóit és elővettem belőle egy hatalmas dobozt. A dobozban egy gyönyörű szép, fehér balett ruha volt. Az anyaga nagyon finom volt, szinte simogatott. Felvettem, majd elindultam a tükör felé, hogy megcsodálhassam magam benne, de elbotlottam. És már nem volt erőm felállni.

Majd a régi balett cipőmet pillantottam meg a földön és újra előtört belőlem a sírás, a megannyi emlék és álomkép miatt…

Moonacre novellája:

A tánc mindenkié

Bizonytalanul léptem be az iskola nagy kétszárnyas ajtaján és körbenéztem. Az épület folyosói majdnem teljesen kihaltak voltak, csak pár takarítónő söprögetett az emeleteken. Az egyik földszinti terem ajtaja előtt egy dagi fiú ácsorgott unott fejjel. Valószínűleg a tanár küldhette ki az óráról büntetés képen a rossz magaviselete miatt.

- Mit bámulsz Pálcika? - mordult rám a srác, amikor észrevette, hogy bámulom.

- Semmit. - motyogtam és elkaptam a tekintettem.

Ideges voltam, még a tenyerem is izzadni kezdett. Még sosem jártam ebben az intézményben. Ez egy elit iskola volt, nem olyan, mint ahová én járok. Tekintetemmel az ajtótáblákat vizslattam, hogy megtaláljam azt, amely a BÜFÉ feliratot viseli. Jessica azt mondta, hogy a földszinten van és, hogy ott találkozunk az órája után. Pár pillanat múlva meg is láttam az egyik sarokban. Odaballagtam és belestem a nyitott ajtón. A terem két részből állt: az egyik fele büféspultnak volt kialakítva, ahol a polcokon különböző csomagolt élelmiszerek és üdítők sorakoztak; a másik fele pedig egy székekkel és asztalokkal zsúfolt étkező. A helyiség teljesen kihalt volt, ezért úgy döntöttem, bent várom meg Jessicát. Bementem és leültem egy kétszemélyes asztalhoz. Szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes, ezért odakaptam a fejem a büféspult irányába. Egy szemüveges ősz hajú néni gubbasztott a sarokban, aki jöttemre kigúvadt szemekkel rám nézett, majd amikor látta, hogy nem akarok semmit, figyelmét az ölében fekvő újságra összpontosította. Ő lehet a büfés néni, gondoltam magamban. Az orromat megcsapta a szendvicsek illata. Hirtelen összefutott a nyál a számban és a gyomrom is fájdalmasat kordult. Nagyon éhes voltam, de egy centem sem volt ennivalóra. Az összes zsebpénzemet a balett-ruhámra költöttem. De nem is baj, ha koplalok egy kicsit, legalább biztos beleférek. Ámbár így is elég vékony voltam, sokszor csúfoltak is miatta.

Körülbelül öt perce ülhettem ott, amikor megszólalt a csengő és gyerekzsivaj árasztotta el az egész iskolát. A büfés néni a csengőt hallva felállt és tettre készen várta a diákokat, akik vagy egyesével, vagy csapatosan beszállingóztak a büfébe. Engem senki nem vett észre, legalábbis nem törődtek velem. A bejáratot figyelve vártam, hogy feltűnjön Jessica. Pár pillanat múlva meg is jött, nagy örömömre egyedül.

- Szia, Nikky! - köszönt szélesen mosolyogva a szőke copfos lány.

- Szia, Jess! - mosolyogtam vissza rá. Jessy levette a táskáját, majd egy kis turkálás után kihúzott belőle valamit és felém nyújtotta.

- Tessék, itt van, amit kértél. Apukám átvette neked VHS-re, mert nekünk DVD-n van meg - mondta a lány.

- Sajnos nekünk csak videó lejátszónk van - motyogtam szégyellősen és elvettem a kazettát tőle. - Nagyon szépen köszönöm, Jessy.

- Nagyon szívesen! Remélem tetszeni fog. Sok híres balett-táncos van benne, soloban, párban, meg csapatban is. Én nagyon sok mozdulatot vettem tőlük. Vannak elég nehezek, de hát sokat kell gyakorolni. Azt ajánlom, hogy a könnyűekkel kezd, azokkal, amiket úgy érzed, hogy meg tudsz csinálni.

- Rendben. - bólintottam.

- Most mennem kell, rohanok át a másik épületbe. - szólt Jessica és összecipzárazta a táskáját, majd a vállára vetette.

- Máris? Azt mondtad ez az utolsó órád - néztem rá kérdőn, kicsit csalódott voltam, hogy máris itt hagy.

- Igen, az volt, de a külön matektanárom kitalálta, hogy most tartsuk meg azt az órát, amit múlt héten kihagytunk. Szóval mennem kell. Szia, Nikky, majd még találkozunk! - köszönt el Jessica és kiszáguldott az ajtón.

- Szia! - szóltam utána egy kicsit megkésve.

Hazaérve felmértem a terepet. Apámmal és a bátyámmal éltem, az anyukám öt éve meghalt. Azóta elég nehéz életünk van. Apum több műszakban is dolgozik, hogy legalább a lakbért és a rezsit tudjuk rendesen fizetni. A bátyám, Josh is szokott alkalmi munkákat vállalni. Nekem pedig nem volt más dolgom, minthogy rendesen tanuljak.

Megnyugvásomra, egyikőjük sem tartózkodott otthon. Bezárva a bejárati ajtót, lerúgtam a cipőmet és a szobámba siettem. A ruhásszekrény mélyéről kirángattam egy zacskót, amibe az újdonsült balett felszerelésem lapult. Lekaptam magamról az utcai ruhám és felöltöttem a balettosok viseletét. A testhez simuló ruhával kicsit meggyűlt a bajom, de sikerült felrángatnom magamra. A spicc-cipőt elég szorosnak éreztem és fura volt benne járni. A ruhához tartozó tütüt is felvettem, megigazítva a meggyűrődött fodrait.

Miután elégedetten megszemléltem magam a fali tükörben, kivettem a kazettát a táskámból és a nappaliba mentem. Bekapcsoltam a televíziót, majd belelöktem a videokazettát a lejátszóba. A képernyő pár pillanatig kéken vibrált, majd recsegve-ropogva elindult a szalag. Elég szemcsés volt a kép, de szerencsére pár paskolással helyre ütögettem és kitisztult. „A balett története” jelent meg a felirat és egy hang mesélni kezdett, miközben különböző képek, vagy videó részletek villantak fel. Leültem a TV előtti szőnyegre és figyelmesen hallgattam a történetet.

Minden tánc alapja a balett. A szó maga francia, de az olasz ballo, azaz tánc szóból származik. A bonyolult pózokból, pozíciókból, mozdulatsorokból felépülő tánc a 15. században alakult ki, a francia és reneszánsz olasz udvari táncokból.

A 19. századig inkább csak egyszerű színpadi tánc volt, később azonban a színpadi történetmesélés is kialakult, a táncosok légiesen, könnyedén mozogtak az új találmánynak, a spicc-cipőnek köszönhetően. Jellegzetes ruhájuk a tütü, ami szabadon hagyja a táncoló lábakat, mégis dekoratív színpadi jelmez. A 19. század végén, a művészeti izmusok elterjedésével kialakult a modern balett is.

A klasszikus balettet öt híres módszerrel tanítják, az orosz, olasz, dán, amerikai és angol mesterek elképzelései alapján. Bevallom, hogy nem ismerem pontosan ezeket a módszereket, de talán hozzám az orosz áll a legközelebb. A kedvenc balerinám is orosz volt. Ljubov Nyikolajevna Jegorova 19-20. századi táncos. 1898-ban végzett a szentpétervári Cári Balettiskolában és rögtön szerződtették a Cári Mariinszkij Balettnél. Mihail Fokine balettjeiben táncolt, 1914-ben a társulat prímabalerinája lett. 1917-ben elhagyta Oroszországot és csatlakozott Szergej Pavlovics Gyagilev társulatához. Később pedig balettiskolát nyitott Párizsban és 1937–38-ban a Les Ballets de la Jeunesse művészeti igazgatójaként működött. Szerintem nagyon szép karriert élt meg. Na, de vissza a filmhez…

A spicc-cipőt csak két-háromévnyi balett gyakorlás után szabad csak felvenni. Az izmoknak erősnek kell lennie, nem csak a spiccen állás, de a spiccen táncolás is veszélyes tud lenni, ha nem képzett táncos végzi. Fontos, hogy a cipőt betörjük, mielőtt táncolni kezdünk, hiszen így egyfajta polcként fogja tartani a talp csontjait. Na, én ezt nem is tudtam. Azt hittem, hogy már rögtön lehet benne táncolni, hogy megszokja a láb. De most már nem veszem le. Csak nem lesz baja a lábamnak, ha meg igen, akkor majd a cipő nélkül fogok gyakorolni.

Nagyjából fél óra telt el, mire áttértek a híres előadásokra. Egy színpad jelent meg a képernyőn és a vörös függöny széttárult. Egy fiatal lány táncolt be pompás eleganciával, rózsaszín tüllszoknyában. Csinált egy piruettet, majd egy balancét, utána pedig fájdalmat és szomorúságot színlelve a földre rogyott. Ekkor lépett a színpadra egy férfi táncos, aki kecsesen a lányhoz ugrált, és felsegítve vigasztalni kezdte. Onnantól pedig együtt táncoltak.

Az egyik mozdulat kifejezetten megtetszett, ezért visszatekertem a videót, hogy újra megnézzem, majd leállítottam és felálltam a szőnyegről. A magasba emelve karjaimat próbáltam leutánozni a mozdulatsort. Először is lábujjhegyre kellett állni, ami nem bizonyult túl egyszerűnek, és bevallom, pokolian fájt. A következő lépésként az egyik lábamat hátra kellett emelni, olyan magasságba, hogy elérjem a magasba tartott kezeimmel. Na, ez az, ami sehogy sem sikerült. Azt hittem beletörik a hátam. Talán tényleg valami könnyűvel kéne kezdeni, ahogy Jessica mondta. Így hát elkezdtem piruettezni. Ez sem ment egyszerűen, de minél többször csináltam meg a mozdulatsort, egyre jobban kezdett hasonlítani az eredetihez.

Ezzel elvoltam egy jó darabig, amikor kulcscsörgést hallottam az ajtó felől. Valaki hazajött! Ijedtemben elvesztettem az egyensúlyomat és elhasaltam a földön.

- Nikky, itthon vagy? - hallottam az apám mély öblös hangját az előszobából. Kétségbeesve igyekeztem feltápászkodni és gyorsan kinyomtam a tévét, majd elkezdtem lerángatni a spicc-cipőt a lábamról. De már tudtam, hogy késő. Apám benyitott a nappaliba, és a látványtól teljesen ledermedt. Nekem égett a bőr a képemen, ahogy az öreg arckifejezését láttam. Az a mélységes döbbenet, amivel nézett rám. - Te meg mi a jó fenét csinálsz? Az… az egy… - tátogott a szemét meresztgetve apám. - az egy tütü rajtad?! Hát hogy a jó francba nézel ki Nicholas? - kiabált rám, az első sokkból felocsúdva, mire én már majdnem bőgtem szégyenemben. Nem akartam, hogy így meglásson. Ő túlságosan büszke munkásember volt és nem értené meg. - Kérdeztem valamit Fiam! Hát válaszoljál már…

Angéla novellája:

I dream here.

Már megint. Megint elestem a balett-órán. Az álmom lenne,hogy profi legyek,de lehet,hogy ez soha nem jöhet össze. Én imádom a balettet,de az nem szeret engem. Minden percemet,pillanatomat a táncra szánom,viszont úgy látszik ez sem teszi meg. A tökéletességre törekszem,de mindig van egy másik lány,aki szebb,hajlékonyabb,vékonyabb vagy éppen a tanárnő kedvence. Pontosan,engem Mrs.Weber ki sem állhat. Állandóan kritizál,ami miatt minden este álomba sírom magam. Igen,mert belül összetörök és kezdem feladni a reményt. Teljesen…

Pedig az áhított szólista szerepet megkaptam a közeledő előadásban,amiben az akadémia diákjai mutatják be tehetségüket,mégis úgy érzem,nem vagyok elég jó hozzá. Csalódtam magamban. Annyi kritikát kaptam,már nem hiszek benne,hogy jól csinálnám.

A rózsaszín,strapált cipőmet elhajítom az öltöző végébe és sietősen kirohanok a helyiségből. Kezdem azt hinni,hogy nem volt olyan csodálatos ötlet ez az akadémia.

A hatalmas ajtót kitolva egyből megcsapta arcomat a friss levegő és a virágok mézédes illata. Mindig is a tavasz volt a kedvenc évszakom.

Mosolyt erőltetve arcomra köszönök minden szembe jövő ismerősnek,de nincs túl sok kedvem hozzájuk. A közeli parkban elfekszem a zsenge,zöld fűben. Mélyet szippantok az oxigén dús levegőből és élvezem,ahogyan elteríti tüdőmet. Vajon tényleg megéri ennyit küszködnöm? Egészen eddig annyira céltudatos voltam,de mostanában ez a lelkesedés kezd megtörni. Miért? Talán látom,hogy más lányok milyen boldogok,nem görcsölnek ennyire a táncra és van barátjuk…Ó igen,a fiúk…

- Hali! - dob egy hátast mellém Nathan,a partnerem a balett órákon,s az egyik ember,akivel szoros kapcsolatot ápolok.

- Szia - halvány mosolyom felé,az első őszinte ezen a napon.

- Ne is figyelj ennyire Mrs.Weber-re,tökéletesen csináltad a koreográfiát!

- Igen?Akkor miért kritizál állandóan?Persze,Petranak tudja mondani,hogy mennyire ügyes,de engem még soha sem dicsért meg. Ennek egyetlen oka lehet;én nem vagyok idevaló! - emelem feljebb a hangomat,miközben felülök.

- Idefigyelj, Katharina - támaszkodik fel ő is a földről engem követve - Te vagy az egyik legtehetségesebb lány ezen az akadémián,a tanárnő is tudja ezt. Azért ilyen kemény veled,mert profit akar faragni belőled!- fogja meg gyengéden egyik kezemet.

- Gondolod?- halkan kérdezek rá,hogy meggyőzzem magam róla,igazat beszélt.

- Nem. Tudom. - szélesre húzta száját és egy apró puszit lehelt a homlokomra,amitől kissé kirázott a hideg- De most már siessünk,kezdődik a hip-hop!- nevetgélve kezdtünk el rohanni a hatalmas épület felé. A legkedvesebb óránk volt,hiszen az egészet élvezetből csináltuk. Nem volt semmi tétje…Talán ezért…

Gyorsan átöltöztem laza ruhákba és hajamat kiszedtem a rendezett kontyból,majd sietősen belibbentem a táncterembe,ahol Dan - a tanárunk- már várt ránk.

Boldogan mozgattam a testem minden porcikáját az ütemes,gyors zenére. Vérpezsdítő érzés.

* * *

- Jó éjt,Kat-búcsúzott el Nathan,mert későre járt már.

- Aludj jól!- biccentettem felé,majd a társalgóból a hálószobába indultam én is. Fáradt voltam,kimerítő nap volt ez a mai. Úgy döntöttem,hogy még mindig megéri harcolnom az álmom iránt,miszerint híres balett-táncosnő leszek. Hiszen,ha eddig küzdöttem,most már nem adhatom fel. Hála Nate-nek,az önbizalmam megint az egekben van. Már semmi sem ronthatja el,s mindenkinek megmutatom,hogy én vagyok az egyik legjobb!

Ezzel a boldog képpel engedtem lehunyni szemem,s hagytam,hogy a bűvös tudatlanságba repülhessek.

* * *

*három nappal később*

A főpróba jön. Holnap előadás lesz a színházban. A darabban,melyet előadunk,szólista szerep nagyon fontos volt nekem,ezért koncentrálok ennyire. Muszáj tökéletesnek lennem,hiszen még a szüleim is eljönnek. Ők,akiket már egy éve nem láttam. Hiányoznak.

Hosszú,szőke tincseimet rendezetten csatoltam fejem tetejére,majd az unalmas,rózsaszín egyen dressz helyett egy gyönyörű,tüllszoknyás ruhát vehettem fel.

Még utoljára megcsodáltuk egymást a lányokkal,azután besétáltunk a színpadra. Az üres nézőtér hatalmas volt,ami alig 24 óra múlva tele lesz és a mi előadásunkra lesz kíváncsi. Csodálatos!

A fiúk is a helyükre sétáltak. Nate-tel egymásra mosolyogtunk,azután elkezdődött a lágy zene és a koreográfia szerint táncoltunk és csak táncoltunk. Az egész boldogsággal töltött el,én ezt akarom csinálni. Nekem ezt kell csinálnom!

- Rendben,gyerekek!Mára ennyi elég lesz!Tökéletesek vagytok mind,holnap találkozunk!-Mrs.Weber elismerően tekintett végig a társaságon,ahogy megtapsoljuk magunkat.

Vidáman öltöztem vissza a kényelmes ruhámba és sporttáskámmal felszerelkezve indultam szobámba a lakótársammal. Egymásnak áradoztunk Lilivel a fantasztikus,mámoros élményről ,amit nekünk a balett nyújt.

- Kat,eljössz velem sétálni?- meglepett,hogy Nathan az ajtó előtt várt,de bólintottam neki. Bedobtam a cuccomat az ágyamra,majd úgy,ahogy voltam mosolyogva útra keltem barátommal.

Sokáig beszélgetünk,járkáltunk a kivilágított utcákon. Ahogy a srácra néztem,láttam rajta,hogy valami nem stimmel,de nem kérdeztem rá. Gondoltam,ha szeretné elmondja.

- De miért akarod ennyire görcsösen ezt a balettet?- nézett rám kérdően,miközben megálltunk.

- Nekem ez a mindenem!Muszáj nagy táncosnak lennem!Muszáj!Nekem ez az álmom és e nélkül nem tudnék élni!Ezért küzdök!- szólaltam meg teljesen magabiztosan,az igazságnak megfelelően- Nekem ez az álmom- suttogtam,közben megrántottam a vállam. Úgy éreztem,ennyivel elég is jellemeznem a balett iránti szenvedélyem.

Nate lassan kifújta a levegőt,idegesen dobolni kezdett combján. Nem értettem,hogy miért lett ilyen feszült,hiszen nem mondtam semmit.

Közelebb lépett. Óvatosan kezem után nyúlt,amit gyengéden megfogott. Gyönyörű,sötétbarna szemeivel fogságban tartotta az én tekintetem,miközben óvatosan fülem mögé tűrt egy kósza tincset.

- Az én álmom itt van!- lejjebb hajolt és ajkait az enyémekre nyomta. Gyengéden megnyalta alsó ajkamat,majd lágy keringőre hívta nyelvemet.

Alig volt fél perces a csókunk,de a térdeim is beleremegtek.

Egymással szemben álltunk,egyikőnk sem tudott megszólalni,sem távolabb állni.

Hirtelen hátra lépett,azután elrohant. Elrohant és én végig néztem. Akárhogyan is meg akartam állítani és továbbra is vele maradni,nem ment…

- Nathan…- motyogtam magam elé pislogva. Lomhán felemeltem a kezem és ujjammal végig simítottam a számat. Még mindig égett forró,édes csókjától.

Vontatottan elindultam vissza a szobámba,előtte Natehez kopogtam be,de csak a szobatársa volt ott. Vajon merre lehet? Miért futott el?

Bedőltem a puha ágyamba és plafont kezdtem bámulni. Volt min gondolkodnom,annyi szent…

Délben,mikor az ébresztő megszólalt,csak kialvatlanul átfordultam a másik oldalamra. Nem sokat pihentem és még így sem tehettem pontot az érzelmeimre.

- Mi van veled,Kat?- hallottam meg Lili csilingelő hangját- Ma van a nagy nap!

- Inkább beteget jelentek…- ültem fel nagyot sóhajtva- Majd a beugró táncol helyettem.

-MI?Azt nem teheted!Te vagy a legjobb táncos!- rángatott ki a paplan alól- Nem tudom,hogy mi történt veled,de neked eddig ez volt az álmod!

- Én is ezt hittem…de már nem tudom…- ráztam a fejem teljesen összezavarodva.

Nagy nehezen elrángatott az ebédlőbe és ettem pár falatot. Egész idő alatt Nathan alakját kerestem,de nem láttam őt. Előlem menekül…

* * *

Szomorúan ültem az öltöző hideg padlóján a mellettem heverő rózsaszín cipőmet bámulva. Rávettem magam,hogy teljesen elkészüljek a fellépésre. A tükörbe még utoljára belepillantottam,majd elindultam a többiek után,akik kitörő izgalommal várják a nagy pillanatot.

Akkor megláttam Őt…A szívem gyorsabban vert és a gyomrom görcsbe rándult.

Észrevett,azután gyorsan a földet kezdte el pásztázni. Nagyon zavarban van,de nem is sokat gondolkozik. Velem táncol,szóval nehéz lenne örökre elkerülnie…Tipikusan okos…

- Felejtsd el,amit tegnap mondtam és csináltam!- mondta egyből,mikor odaértem hozzá,így megszólalni sem volt esélyem- Figyelj,régóta barátok vagyunk és én hülye vagyok. Inkább felejtsük el,de kérlek,ne utálj meg,azt nem élném túl!- szemeiben láttam a félelmet és a kétségbeesést,miközben hadarta mondandóját,amivel egyáltalán nem értettem egyet.

- Hagyd már abba!- szakítottam félbe és megforgattam a szemeimet- Szeretlek!- mondtam ki és megcsókoltam.

Mosolyogva néztünk egymásra,amit csak Mrs.Weber hangja szakított félbe,miszerint fél perc és kezdődik!

- Na gyerünk,váltsuk valóra a te álmodat is!- vigyorgott rám,mint a tejbetök.

- Nem kell…mert már teljesült…- pusziltam meg a száját- De a ráadás jöhet!- nevetve sétáltam a helyemre és rendezetten figyeltem,hogy elkezdődik a lágy dallamú zene.

A függönyt elhúzták és a hatalmas tapsvihar hallatszott,ahogy elkezdtük a koreográfiát.

Éreztem,hogy egy valóságos álomban élek most. Minden tökéletes és az is marad.

Hogy mi történt az előadás után?

Ó,az már egy másik történet…de,ha gondoljátok,megálmodhatjátok ti is!

Nick-Girl novellája:

Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdeztem könnyeimmel küszködve.

- Olivia... nincs más választásom - sóhajtott fájdalmasan Sam - Muszáj elmennem innen...

- És.. és az nem is érdekel, hogy velem mi lesz? - zokogtam fel.

- Pontosan azért teszem ezt, hogy neked jó legyen.. - fogta kezei közé az arcom.

Láttam a szemében, hogy neki is épp úgy fáj ez az egész, mint nekem. Sőt... azt hiszem talán neki jobban is .. De ezt akkor sem engedhetem. Nem teheti. Nem hagyhat itt csak azért, mert felelősséggel tartozik az öccse iránt.

- Kérlek Sam! Ő az öcséd! Biztos vagyok benne, hogy megértené.. csak.. csak kérlek ne menj el! Szükségem van rád! - suttogtam kétségbeesett hangon.

Arcomat már rég elborították a könnyek. Szinte megállíthatatlanul folytak.. Már nem is próbáltam visszatartani őket.

- Olivia kérlek! Ezt te sem gondolhatod komolyan! - nevetett fel gúnyosan - Te eltudnád képzelni, hogy amíg én itt epekedem utánad Te boldogan élsz az öcsémmel?!

- Ez az érzés idővel elmúlik..

- Te is tudod, hogy ez baromság! - kiáltott fel idegesen, majd otthagyva a ruhákkal félig megpakolt bőröndöt az ágyon sebes léptekkel elém sétált - Olivia nem veszed észre, hogy mit művelsz velem? Hogy mit váltasz ki belőlem idebenn? - tette a szívére kezemet - Szeretlek és megőrülök érted! Én.. én már nem tudnék csak az egyik legjobb barátod lenni..

A hangjában némi félelmet véltem felfedezni. Mintha félne attól, hogy itt kell maradnia... Lehet, hogy talán mégis igaza van? Az lenne a legjobb megoldás, ha örökre elmenne innen? Itt hagyva az öccsét és engem? Csak azért, mert én Stefant szeretem és nem Őt.. Mert Őt úgy szeretem, mint a legjobb barátom? Nem.. azt hiszem ez így tényleg nem lenne jó. Végig nézni ahogy a szerelmed más karjaiban boldog és te közben majd belepusztulsz a fájdalomba.. Nem.. ezt nem kívánhatom neki. Nem érdemli meg.. Túlságosan fontos nekem.

- Azt hiszem igazad van.. - léptem el előle - Mindenkinek az lesz a legjobb ha Te most elmész. Véget kell vetnünk ennek az egésznek mielőtt még elkezdődne.. - suttogtam, majd lassan elhaladva mellette elindultam az ajtó felé.

Ám mielőtt még bármit is tehettem volna Sam a karomnál fogva visszarántott magához és szenvedélyesen megcsókolt. Úgy csókolt mintha csak az élete múlna rajta. Nem volt durva, sem erőszakos, de mégis úgy tépte az ajkaimat, mintha fel akarna falni. Gyengéd volt, de olykor mégis követelőző. Az egész testem beleborzongott. Azt hiszem ez volt életem legérzelmesebb csókja. Úgy tűnt, mintha soha nem akarna megszűnni a csókunk, ám pár perc elteltével ajkaink lassan elváltak egymástól. Szaporán kapkodva a levegőt Sam finoman homlokomnak döntötte az övét és egy mély sóhaj után ennyit mondott:

- Ezt még megakartam tenni mielőtt elmegyek.. - suttogta ajkaimba, majd óvatosan ellépve mellőlem a vállára vette a hátizsákját, becipzározta bőröndjét és még utoljára a szemeimbe nézett - Vigyázz magadra!

Végül maga után húzva a bőröndöt örökre kilépett a szobából. Örökre kilépett az életemből. Elvesztettem mint barátot.. Elment.. Itt hagyott..

Soha többé nem láttam...

~~~

Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Tanuljuk meg elengedni a múltat. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél...

Miután Sam elment valami megváltozott. Az életem már nem volt olyan felhőtlen és egyszerű mint régen. Valami megváltozott köztem és Stefan közt. Már nem éreztem azt a fellángolást.. Már nem voltam olyan boldog mellette, mint azelőtt. Talán lehet, hogy .. lehetséges, hogy már nem is szeretem Őt? Lehet, hogy csak azért ragaszkodtam ennyire hozzá, mert úgy magam mellett tudhattam Sam-et is? Nem.. ez így baromság.. Hiszen én Sam-et csak úgy szerettem, mint egy barátomat. Vagy .. az is lehet, hogy ez nem igaz? Mi van akkor, ha életem legnagyobb hibáját követtem el azzal, hogy elengedtem? Mi van, ha ... Én már nem értek semmit... ennek az egésznek így semmi értelme.

~~~

2011. november 12.

- Kérlek Stefan! Ehhez most nincs kedvem... - toltam el magamtól.

- Már megint? - feküdt vissza a helyére - Mi van veled Olivia? Már nem is kívánsz? Lassan négy hónapja nem szeretkeztünk..

- Nem erről van szó.. csak... egyszerűen nem megy - sóhajtottam fáradtan.

- Beteg vagy? Vagy mi van veled?

- Dehogy! Csak.. nem érted meg, hogy ha nem megy akkor .. - kezdtem bele, de Stefan idegesen félbeszakított.

- Nem! Te nem érted meg hogy én férfi vagyok, ráadásul a barátod! És mint mindenkinek nekem is vannak szükségleteim amiket néha ki kell elégítsek?! - ült fel az ágyban.

Ekkor tudatosult bennem valami. Végre rájöttem, hogy miért volt bennem az a sok kétely.Rájöttem miért volt olyan nehéz elengednem Sam-et. Ekkor már tisztán értettem mindent.

- Te.. te csak arra használsz engem, hogy a szükségleteidet kielégíthesd?! - kérdeztem idegesen.

- Nem .. én.. Én nem úgy értettem. Félreértesz! - habogott.

- Félreértem mi??!

- Ne forgasd ki a szavaimat! - mászott ki az ágyból - Komolyan mondom az utóbbi időben nem lehet normálisan beszélni veled! Nem értelek... Mi van veled? Az agyadra ment valami?

- Miattad kellett elmennie Sam-nek! - ordítottam.

Már nem bírtam tovább. Muszáj volt valamivel visszavágnom neki. Meguntam, hogy az elmúlt 4 évben folyamatosan nyelnem kellett tőle a bunkóságokat. Betelt a pohár. Azt hiszem itt az ideje szembesíteni a tényekkel.

- Ohóó szóval erről van szó! Csak nem szerelmes a kicsike?? - gúnyolódott.

- Ne legyél nevetséges! Tudod, hogy Téged szeretlek.. vagyis azt hiszem, már csak szerettelek... - suttogtam magam elé.

- És most, hogy erre rájöttél kiakarsz dobni? - támaszkodott az ajtófélfának.

- Nem kell, hogy kidobjalak. Eltudsz Te menni magadtól is.. - vetettem oda.

- Mi van?

- Jól hallottad. Most szépen elmész innen!

- Ne hülyéskedj már... - mondta megszeppenve.

A szemeiben láttam a teljes kétségbeesést. Ezek szerint nem számított arra, hogy komolyan gondolom amit mondtam. De most már nem érdekel. Innen mennie kell..

- Stefan kérlek menj el innen!

- De .. mégis hova?

- Az engem nem érdekel.. csak el innen... - álltam meg előtte szúrós tekintettel.

- De .. Olivia kérlek.. én..

- Nem érdekelnek az idióta magyarázkodásaid! Tűnj el innen! - üvöltöttem az arcába.

- Jól van. Én most elmegyek. De azt jól jegyezd meg, hogy rám többet ne számíts. Semmiben! - préselte ki a szavakat fogai közt.

Majd néhány cuccát beledobálva egy bőröndbe, gyorsan összepakolt. Ám mielőtt kiment volna a szobából, az ajtóban még visszafordult.

- Jobban teszed, ha magadba nézel, mert így teljesen egyedül fogsz maradni kicsi lány... - mondta szemrehányóan, majd becsukva maga mögött az ajtót kisétált a szobából.

~~~

Azt mondják, hogy a legszomorúbb dolog, amivel az ember valaha is szembekerül, az, ami megtörténhet vele. De milyen volt az az ember, aki szembenézett vele? Vagy milyen nem volt? Esetleg milyen nem lesz már többé? Sosem könnyű a jó utat választani. De ennek a döntésnek a meghozatalakor csakis a szívünkre hallgathatunk. Néha megtaláljuk a jobb felé vezető utat. Néha harcolunk a hibáink, a rosszindulatunk és féltékenységünk miatt, hogy megbánjuk és bűnbocsánatot nyerjünk. És a szégyen miatt, amit azért érzünk, mert nem azok az emberek vagyunk, akiknek lennünk kellene. És van, hogy megtaláljuk a jobb felé vezető utat… de van, hogy az a valami jobb dolog talál meg minket.

Aznap Stefan és Én szakítottunk. Megelégeltem azt a sok veszekedést. Négy év... négy évet elpazaroltam az életemből egy olyan kapcsolatra ami soha nem működött és soha nem is működhetett volna. Stefan egyáltalán nem gondolta komolyan a kapcsolatunkat. Ő csak a szórakozást és a semmit tevést élvezte. Nem úgy, mint én. Én mindent megtettem azért, hogy jól működjön a dolog. Mindent megpróbáltam, de mindhiába. Stefan nem értékelte ezeket a dolgokat. Négy év után rá kellett jönnöm, hogy eddig csak egy lehetetlen álomvilágban éltem és egyáltalán nem foglalkoztam a körülöttem lévő valósággal. És most, hogy Ő is elment ... csak még rosszabb lett minden. Teljesen magamra maradtam. Elvesztettem a legjobb barátomat és most elvesztettem azt az embert is akiről azt hittem tiszta szívéből szeret. Ez az egész csak egy nagy félreértést volt. Kezdettől fogva a rossz utat jártam. Nem értem, hogy lehettem ennyire vak... Mindent másképp kellett volna csinálnom..

~~~

2012. szeptember 21.

A Stefan-nal való szakításom óta eltelt egy év. Azóta nem is láttam. Nem hallottam felőle semmit. És, ha a szívem legmélyére nézek, akkor be kell vallanom, hogy ez fáj. Nagyon fáj. Azt hittem ennél többet jelentettem neki, de ezek szerint kezdettől fogva jól gondoltam a dolgokat. Stefan soha nem is szeretett úgy igazán. Soha nem szeretett úgy, mint Sam. És ez volt az amit fájt. Rettenetesen fájt..

Ám a legrosszabb még sajnos hátra volt. Egy hűvös őszi délután kaptam egy borzasztó telefon hívást. A kórházból hívtak. Stefan-nak autóbalesete volt... Stefan meghalt..

A szívem ezer és még annál is több darabra hullott. Nem hittem el, hogy ez igaz. Hogy ez tényleg megtörtént velem. Hogy ez megtörtént Velünk..

Hiszen öt éve, mielőtt még Sam elment volna minden olyan szép volt.. Minden olyan igazinak tűnt..

És most... Minden ami eddig körülvett darabokra hullott.Tönkre ment.. örökre elveszett..

Miért pont Ő? .. Miért Stefan? Hiszen Én szerettem Őt. Igen szerettem. Még mielőtt ez az egész megtörténhetett volna én tényleg szerettem Őt.

Aztán valami megváltozott. Stefan már nem úgy viselkedett, mint régen. Valami megszakadt kettőnk között. És ez a valami a szerelem volt. Megszűnt és elmúlt. Helyette nem maradt más, csak a megszokás és az elviselés.

És most, hogy Ő meghalt, már ez sincs. Minden elveszett. Elvesztettem Őt.. elvesztettem az életem egy darabját. Vele halt egy részem is. Összetörtem.. széthullottam..

Nem tudom, hogy leszek képes talpra állni ezek után. Nem tudom, hogy egyáltalán normális életem lesz- e ezután. Én nem tudok már semmit ... A legjobb lenne meghalni.. Szépen.. csendben.. lassan elmenni...

~~~

Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben. Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj. Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod. Nem akkor, mikor füledbe súgja: "szeretlek", és nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap. Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne. Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát. Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj. De a szíved még ezt is túléli. Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Alázatos, térden csúszik, ha kell és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie. Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni. Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél, kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet. Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő. Mikor látod, hogy elbukott súlya alatt és kezedért nyúl, hogy segítsd fel. Talán felsegíted. Talán a földön hagyod és elsétálsz. Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél. A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény. Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.

~~~

2012. október 08.

Nagyon sokáig gondolkoztam rajta, de végül megtettem. Rászántam magam... Levetkőzve minden gátlásomat és eldobva minden büszkeségem leültem az íróasztalomhoz és megírtam a levelet Sam-nek. A levelet amelyben közlöm, az egyetlen, szeretett öccse .. meghalt..

Remegő kezekkel nyitottam ki a fiókot, s húztam ki belőle a levélfüzetem. Óvatosan kitéptem belőle egy lapot és könnyeimmel küszködve, lassú mozdulatokkal róttam a betűket.

Rettenetesen fájt minden egyes szó amit leírtam.. de muszáj volt. Meg kellett tennem Érte. Nem hagyhattam, hogy a hazug tudatlanságban éljen. Hogy abban a tudatban éljen, hogy az öccse és én boldogok vagyunk.

Soha nem gondoltam volna, hogy így kell véget érnie mindennek. Hogy Stefan meghal és Sam örökre kisétál az életemből... Mindig arról álmodoztam, hogy hárman egy nagy családot alkotva boldogan élünk amíg meg nem... halunk.

De ez is, mint minden amiben eddig hittem, csak egy lidérces álomvilág volt. Egy olyan álom ami soha nem válhatott volna valóra..

~~~

2013. márciusa, napjainkban

Az idő múlásával lassan hozzászoktam az egyedülléthez. Lassan képes voltam elfogadni a sorsom. Azt, hogy mindenki elhagyott és teljesen magamra utalva kell megélnem a mindennapjaimat. Borzasztóan nehéz volt elviselnem a kínt, amit nap mint nap átéltem Stefan halála miatt.. de .. mivel mást úgyse tehettem.. Beletörődtem.. Úgy feküdtem le és úgy keltem fel minden egyes nap, hogy csak arra gondoltam, ez a büntetésem. Ezzel kell élnem.. És ezen soha senki nem fog tudni változtatni..

Aztán egy szép napon valaki segített elhitetni velem, hogy ez hazugság. Hogy a sorsomat magam irányíthatom.. hogy semmi sem lehetetlen..

- Uram miért nem képes megérteni, hogy ez engem nem érdekel? Nincs rá szükségem! - üvöltöztem a telefonomba egy piócáskodó biztosítási ügynökkel.

Mivel a télnek már vége és lassan itt a tavasz, a virágok kihajtanak, a fák rügyeznek, csiripelnek a madarak és a nap is szinte hét ágra süt, úgy gondoltam egy kis séta jól fog esni.

Ám amikor hazaértem és már majdnem a kapum előtt voltam, hirtelen megszólalt ez az istenverte telefon. Valami ügynök akar mindenáron rábeszélni egy élet és családbiztosításra. Hát köszönöm szépen, de nekem ilyesmire nincs szükségem.

- Jó tudja mit?! Felejtsük el ezt a beszélgetést.. mintha meg se történt volna! A viszont hallásra! - hadartam idegesen a telefonba, majd a választ meg se várva gyorsan kinyomtam.

- Istenem miért nem tudnak békén hagyni?? Senki nem képes felfogni, hogy teljesen egyedül vagyok és nincs szükségem semmire? - sóhajtottam fáradtan, homlokomat a kapunak támasztva.

Majd a zsebemből előkotorászva a kulcsaimat kiakartam nyitni a kaput. Ám ekkor egy ismerős férfi hang szólalt meg a hátam mögött.

- Soha nem voltál egyedül Olivia.. - suttogta az ismerős hang és muszáj volt megfordulnom, hogy elhiggyem tényleg Ő az. Hogy tényleg itt van.

Nagyon lassan, remegő lábbakkal és könnyben úszó szemekkel megfordultam. Mikor az előttem álló férfira néztem, nem hittem a szememnek. Tényleg Ő volt az...

- Sam! - suttogtam elhaló hangon.

- Mikor megkaptam a leveled, rögtön ide akartam jönni - lépett közelebb felém - Nem telt el nap, hogy ne jutottál volna az eszembe. Nem tudtalak elfelejteni... Egyszerűen képtelen voltam rá..

- Mégsem jöttél.. és soha nem is kerestél.. - mondtam szemrehányóan, majd megfordultam és kinyitottam a kaput.

- Attól féltem nem leszek képes eléd állni. Féltem, hogy majd elutasítasz - markolt bele a kapu rácsaiba, ezzel megakadályozva, hogy becsukjam előtte azt.

Nem értettem mi van velem. Ha ránéztem csak gyűlöletet éreztem iránta. Haragudtam rá. Őt hibáztattam azért, ami velem történt. Nem akartam beszélni vele... azt akartam, hogy újból tűnjön el az életemből és ne is keressen soha. Pedig a szívem mélyén tudtam, hogy ez mind csak álca. Az igazság az volt, hogy majd kiugrott a szívem a helyéről, pusztán a gondolatától is annak, hogy itt van. Végtelenül boldoggá tett az, hogy újra láthatom.

De egy dolog mégsem hagyott nyugodni. Ha akkor, mikor megkapta a levelem nem jött el, nem keresett.. akkor most miért van itt?

- És most mégis itt vagy! Mond csak miért? - indultam el a bejárati ajtó felé, majd miután azt is kinyitottam szembe fordultam vele - Miért nem tudtál továbbra is tudomást se venni rólam? Miért nem maradtál ott, ahol eddig voltál?

Nem válaszolt. Helyette csak csendben figyelte, ahogy belépek a lakásba és megvárva, míg bejön utánam, becsukom az ajtót. Aztán mikor már azt hittem nem is fog válaszolni, halkan megszólalt.

- Hiányoztál és aggódtam érted! Nem tudtam, hogy viseled ezt az egészet..

- Mint látod még élek..

- Tudom milyen érzés elveszíteni valakit, akit teljes szívedből szerettél. Akiről azt hitted, boldogan éltek amíg meg nem..

- Halunk? - fejeztem be helyette a mondatot - Hatalmas nagyot tévedsz Sam! Nem tudsz te semmit! - kiáltottam, majd idegesen felrohantam az emeletre.

Sam még csak nem is tudja mi történt köztem és Stefan közt. Sejtelme sincs róla, hogy már egy évvel a halála előtt szakítottunk. Ha csak a negyedét tudná annak, mennyit kellett szenvednem mellette, hogy mennyit veszekedtünk... Akkor Ő is rájönne, hogy én valójában soha nem voltam boldog Stefan mellett. Hogy én valójában nem is Stefant szerettem...

- Olivia kérlek ne menekülj előlem... - nyitott be a hálószobám ajtaján - Szeretnék segíteni.

- Azzal már elkéstél Sam! - löktem neki az ajtónak - Nagyjából akkor amikor itt hagytál!

- Istenem Olivia! Hát nem érted, hogy azzal csak könnyítettem a helyzeteteken? A lehető legjobb döntés volt, hogy...

- Szakítottam Stefannal! - üvöltöttem az arcába ezzel félbeszakítva.

- Miiih? - kérdezte kétségbeesetten.

- Már több mint két éve szakítottam vele Sam! A szakításunk napján láttam Őt utoljára.. - zokogtam fel.

Sam arcán hirtelen félelem futott át. Talán most szembesült azzal, hogy mi is történt velem igazából. Rájött, hogy eddig egy olyan hitben élt ami soha nem volt igaz.

- De.. de miért?

- Folyamatosan veszekedtünk és úgy bánt velem, mint egy darab ronggyal amit csak akkor használt amikor épp szüksége volt rá - vallottam be az igazat - Megelégeltem ezt! Már nem bírtam elviselni. Érted? Egyszerűen nem ment..

- Miért nem mondtad el nekem ezeket már akkor? - fordította maga felé az arcom.

- Változtatott volna ez a dolgokon bármit is?

- Igen... segítettem volna és magammal vittelek volna.. - suttogta.

- Mégis hogyan? - léptem el előle - Azt hiszed, hogy ez olyan egyszerű lett volna? Szerinted Stefan nem keresett volna meg? Azt hiszed, hogy csak úgy simán magaddal vihettél volna .. és hogy máris a tiéd lehettem volna? Minek nézel engem? Egy trófeának?!! - kiabáltam.

Sam csak feszülten figyelte a mozdulataimat és közben néma csendben hallgatott. Azt hiszem nem számított ilyesféle kirohanásra tőlem. Még magamat is megleptem vele, de úgy éreztem most már muszáj kiadnom magamból minden dühömet.

- És különben is minek jöttél vissza ide? Most hogy már egyedül vagyok máris itt termettél... azt hiszed máris a tiéd lettem? Csak arra vártál, hogy Ő kikerüljön a képből? Ezt akartad? Mert akkor remélem nagyon örülsz, hogy minden úgy sült el ahogy akartad... - hadonásztam a kezeimmel és mielőtt még tovább folytathattam volna a dühkitörésem, Sam idegesen elkapta a kezeimet és erősen a falhoz szorított.

- Befejezted végre?! - kiáltott az arcomba - A rohadt életbe! Végig hallgatnál egy percig is az Istenért már!!

- Nem! Mert most Te fogsz végighallgatni engem! - rántottam ki a karomat kezei közül - Tudni akarom hol voltál az elmúlt években mikor szükségem lett volna rád! Miért nem voltál mellettem akkor?! És most miért vagy itt ilyen hirtelen? Mire volt jó ez az egész? Mit akarsz Sam? - kérdeztem teljesen kétségbeesve.

- Hogy mit akarok? Tudni szeretnéd? Hát akkor megmutatom - mondta határozottan és a következő pillanatban a derekamnál fogva magához rántott és csak ennyit mondott: - Téged! - majd hevesen ajkaimnak esett és szenvedélyesen megcsókolt.

Én pedig nem ellenkeztem, ugyanolyan hévvel csókoltam vissza, mint akkor amikor elhagyott. Már annyi ideje vágytam erre.. hogy itt legyen velem .. hogy megcsókolhassam..

Szenvedélyesen téptük egymás ajkait, a levegő csak úgy izzott köztünk és úgy éreztem a testem felrobban. Sam olyan hévvel és szenvedéllyel esett nekem, hogy szó szerint mindenem beleremegett. Már nem ellenkeztem és nem taszítottam el magamtól.. hiszen, ha akartam volna se tudtam volna már.

- Ezt nem lenne szabad - suttogtam ajkaiba.

- Nem érdekel.. már semmi sem érdekel csakis Te! Olivia én még mindig ugyanúgy szeretlek mint azelőtt. Mindig is szerettelek és ez most már örökre így lesz - döntötte homlokát az enyémnek.

- Én is szeretlek Sam! Mindig is csak sose mertem bevallani magamnak.. féltem, hogy akkor elveszítelek. Én .. nagyon sajnálom, hogy csak úgy neked estem az előbb.. - néztem a szemeibe

- Nem számít. Most már csak az a fontos, hogy velem legyél és hogy együtt legyünk.. örökre! - mosolygott, majd újból megcsókolt én pedig boldogan karoltam át a nyakát és hagytam hogy a karjaiba emelve megpördüljön velem.

Azt hiszem az a pillanat volt életem legboldogabb pillanata. Soha nem hittem volna, hogy ez megtörténik ... soha nem hittem volna, hogy valaha is boldogok lehetünk. Hogy annyi szenvedés után, annyi elviselhetetlen év elteltével most újra a karjai közt lehetek. Mindig csak az járt az eszemben, hogy ez csak egy rossz álom.. egy soha véget nem érő rémálom. Azt hittem az egész életemet egy olyan ember mellett kell majd letöltenem akit még csak nem is szerettem. Legalább is szerelemmel nem szerettem. Hiszen, ha a szívem legmélyére nézek, akkor tudom, hogy voltak olyan pillanatok amikor boldog voltam Stefan mellett. Stefan jó ember volt... és tudom, hogy hiányozni fog. De én úgy érzem.. számomra Sam az igazi.. úgy érzem mellette rátaláltam az igaz szerelemre és az életre szóló boldogságra. És most itt vagyunk.. együtt.. szerelmesen... boldogan. Már soha többé nem fogom elereszteni. Nem hagyom, hogy újra elmenjen. Egész életemen át szeretni fogom Sam-et... és tudom, hogy Ő is engem..

~~~

Az ember élete olyan mint egy befejezetlen könyv, mindig csak azt tudod mi volt eddig, mi volt az utolsó sorba leírva... De azt, hogy mi van a folytatásban vagy hogy mi maga a folytatás, nem tudhatja.. hisz akkor íródik.. abban az aktuális percben.. Mindenki reméli, hogy csupa jó dolgot dokumentálnak le a következő percben, hogy talán élete következő sora az, amire mindig is várt.. Bármi is vár rám, bármi jó vagy rossz szeretném nyugodtan átélni, szeretném úgy átvészelni hogy tudjam, senkit nem hagyok magára értetlenül, kérdésekkel, veszekedéssel elválva.. Hisz az ember, a körülötte élők világát átformálhatja, megváltoztathatja egyetlen jó vagy rossz dologgal is akár.. a kérdés csak az hogy hogyan teszi mindezt.. Nem tudhatod mi vár rád.. a következő percben, reggelen, kanyarban, sarkon.. mi a következő amit meglátsz, felfedezel.. Ez olyan dolog amikor az ember egy ködös utcán halad a célja felé.. az előtte lévő út olyan szürke és annyira sötét hogy nem lát semmit szinte.. de mégis megy, egyre csak halad, mert tudja hogy a célja a ködön túl van. Néha látja a fel-fel tűnő alakokat, tárgyakat, eseményeket.. de mennie kell, nem állhat meg.. Hisz ez így lett leírva, nem változtathatja meg a már leírt sorokat.. s nem haladhat visszafelé, csak előre..

~ Vége ...

Sajnálom, hogy a néhányotok által beszúrt képeket nem érzékeli a gépem, de a szándék mindennél fontos, így bele lesz számítva az eredménybe!

És akkor viszlát a legközelebbi találkozásig, ahol már eredményhirdetés formájában találkozunk!

-D.

Oldalak

2013. május 24., péntek

TOP 5

Novellaverseny eredményhirdetése

2013. május 23., csütörtök

Novellák

Csere-Bere